Amikor úgy döntöttünk, hogy a Cseresznyéskertet mutatjuk be, már akkor is aktuális volt, de most az utolsó hónapok történése miatt vált igazán azzá, a történelem alánk dolgozik. Arról szól az értékvesztésen túl, hogy valami örökre, visszavonhatatlanul véget ért. Tudósok, politikusok, közgazdászok sem tudják, hogy mi történik most a világban, és mi lesz a folytatás. Egyet meg lehet állapítani: hogy mindaz, ami volt, annak örökre vége van.
– mondta el Jordán Tamás, az előadás rendezője, aki, hogy a Cseresznyéskert időszerűségét bizonyítsa, az örök diák, Trofimov Ányához intézett passzusát idézte a darabból:
Gondolja el, Ánya: a maga nagyapja, dédapja és minden őse úr volt, jobbágytartó, eleven lelkek birtokosai, maga tényleg nem látja, hogy minden szem cseresznyéről, minden levélről, minden fatörzsről emberi lények néznek magára, tényleg nem hallja a hangjukat?... Eleven lelkeket birtokoltak - ez persze hogy átalakította mindannyiukat, az ősöket és a mostani utódokat is, úgyhogy az édesanyja, maga, a nagybátyja már nem is veszi észre, hogy kölcsönökből élnek, a más számlájára, akiket maguk az előszobájuknál tovább nem eresztenek...Legalább kétszáz évvel el vagyunk maradva, minálunk még a szó szoros értelmében nincsen semmi, nincs határozott viszonyunk a múltunkhoz, csak filozofálunk, panaszkodunk, hogy unatkozunk, vagy isszuk a vodkát. Pedig annyira világos, hogy csak akkor fogunk tudni élni a jelenben, ha először megváltjuk a múltunkat, leszámolunk vele. A megváltás pedig csak szenvedés által lehetséges, csak megfeszített, szakadatlan munkával, ezt értse meg Ánya.
Mindez konkrétan a máról szól. És az egész darabban Csehov gyönyörűségesen szólaltatja meg a szereplőkkel, a szereplők szavaival, lelki rezdüléseivel, hogy van itt valami: egy százéves könyvszekrény, aminek a születésnapját meg lehetne ünnepli, maga a cseresznyéskert, az a világ, amiben éltünk, látszólag gondtalanul, vagy viszonylagos biztonságban. Ez most végérvényesen véget ért. – zárta Jordán Tamás.
