„Valami fantasztikus nyugalom árad az arcáról, szemében a sokat megéltek bölcsessége. Aprókat szöszmötöl cigarettájával a hamutartóban, kulcstartót, vagy affélét pöckölget egykedvűen, - egyáltalán: úgy fest, mint aki lekéste a frankfurti gépet és most beletörődve várja a tizenkettes trolit. Ám abban a pillanatban, amikor a színpadra lép, már egy zsémbes, haragos, csattanós, önző öregúr. Coburn: Kopogós römi-je előtt váltottunk szót Kézdy Györggyel.
- Művész úr, ahogy elnézem Önt félig a tükörből, félig szemből, ugye nem haragszik meg, ha azt mondom, hogy bizonyos szerepekhez Önnek már nem kell maszkíroznia magát.
- Hát, attól függ, mire gondol, nem is tudom, így hirtelen, mire véljem ezt a mondatot?
- Enyhén a korra gondoltam.
- Ja, az aggkorra, - értem. Egyébként ez a szakáll, amit lát, ezt kifejezetten erre a szerepre növesztettem meg nyáron, amikor erre a szerepre kezdtünk készülni, és mindent ehhez igazítok most.
- Abból a félmondatból, ahogy visszakérdezett: hiú ember Ön?
- Hát egy ilyen kérdésre mit lehet válaszolni, nem, csak ősz vagyok, igen ősz.
- Egyébként melyik arca tetszett legjobban Önnek – ha visszagondol az eltelt színészévekre, évtizedekre?
- Nekem nem tetszik az arcom. Tudom, azt kéne mondani, hogy írtóra meg vagyok elégedve vele. Azért nézem most is a tükörben, hogy bele tudok-e nézni, nem kell-e leköpnöm magam, de amúgy nem vagyok nagyon oda az arcomért. Hát ez olyan, amilyen, az enyém, de egyébként ezzel én nem igen foglalkozom.
- És túl a valós arcon, ha a megformált arcokra gondolok?
- Van egypár, amire szívesen emlékszem, például ezt az őszt azért szeretem, és most játszom Veszprémben Hamlet Polonius-át, amit szintén nagyon szeretek, vagy az Üvegcipőt, - tavaly játszottam, most adja majd le a tv, itt Sípos urat játszom, amit szintén kedvelek. Most már ugyanis többé-kevésbé olyan szerepeket játszom, amihez kedvem van.
- Míg régebben?
- Régebben természetesen mindent el kellett játszani, amit odaadtak, csak most, hogy az ember öregszik, és már ilyen a feje, ilyen agg-kori feje van, ilyenkor már jó esetben meg van az a lehetőség, hogy úgy szerződik az ember, vagy olyan szerepeket vállal el, amik előre láthatólag kedvére valóak, de természetesen benne van az a veszély is, hogy azzal együtt nagyot bukik.
- Volt ilyenre példa? Szóval, hogyha régi szerepei közül – ahogy az öltözőszekrényben sorra rakja az öltönyöket, most mintha a szerepeket rendezgetné végig, - melyik volt olyan, amire hirtelen azt mondaná: hát szóval azt nem…
- Hát volt. Persze, hogy volt. De azt sem egyértelműen nevezhető bukásnak most már utólag. Akkor az volt, amikor játszottam, legalábbis a kritika így fogadta például a III. Richárdot. Szolnokon játszottam, és azt nagyon nem szerette a kritika, ugyanakkor a közönség nem egészen így volt vele, majd későbbről datálódó vélemények – volt róla egy videokazetta, többen látták, - szóval nem volt olyan egyértelműen nagy bukás, mint amilyennek tulajdonképpen akkor ez lejátszódott. De azért bukásnak számított. Hát, ilyen is van.
- Ön már eddig is, ez alatt az öt perc alatt is több vidéki színházat említett. Hiányzik még valamelyik a sorból, ahol megfordult?
- Nem voltam én sok színháznál… Debrecenben kezdtem, ott öt évet voltam, tíz évet Pécsett, egy évet Kecskeméten, utána felkerültem Pestre, Várszínház, Nemzeti Színház, utána a Filmgyár, a Filmgyár alatti időben voltam Szolnokon, majd oda is szerződtem, ott voltam öt vagy hat évet és most Veszprémben vagyok második éve. Szóval Debrecen, Pécs, Kecskemét, Szolnok, Veszprém: öt színház,- hát ez nem olyan sok.
- Úgy gondolja, hogy ez ahhoz képest, hogy…
- …ahhoz képest, amióta én a pályán vagyok. Mert, ha valaki most kezdené a pályát, akkor sok, de ha valaki – ki kéne számítani 62, most van 95, ugye ez 33 év – akkor nem olyan sok.
- Ez a harminchárom esztendő, - bár ez a rövid beszélgetés nem azért jött létre, hogy csak a gyökerekhez nyúljunk vissza, de azért ad arra módot, hogy visszapillantsunk, hogy honnét datálódik mindez? Tehát hogyan került a pályára?
- Hogyan? Hát úgy, hogy a gimnáziumban verset mondtam. Akkor én voltam a jó versmondó és egyszer csak úgy adódott, hogy ezt tovább kell csinálni. A gimnázium – amit most hiába mondanék, mert messziről jött ember azt mond, amit akar, hogy egy különlegesen jó gimnázium volt – ez a budapesti Madách Imre Gimnázium. Ennek volt egy színjátszó köre, amit Lengyel György vezetett, - jelenleg ő a debreceni igazgató, - ő az egyik, én pedig a másik osztályba jártam. 1953-ban eljátszottuk a Bánk Bánt, 54-ben Az ember tragédiáját, és aztán ettől természetesen egyenes út vezetett oda, hogy nem vettek fel a főiskolára, /?/ - így könyvkötőnek mentem. Ott is versmondó lettem. Aztán ismét nem vettek fel a főiskolára, ekkor előadóművészi engedélyt szereztem, és mint könyvkötő, verseket is mondtam, de akkor már nagy művészekkel együtt. 1954-ben érettségiztem, elvégeztem ezt a könyvkötőt, szakmunkás lettem, ami természetesen azt jelentette, hogy abszolút nem tanultam meg könyvet kötni. Sajnos! Azért mondom, hogy sajnos, mert ha nem is akartam könyvet kötni, de ha jól megtanultam volna –amire módom lett volna -, akkor az élet nehéz pillanataiban ez nagyon nagy erőt jelentett volna, mivel ilyenkor vissza lehetett volna vonulni egy kis szobácskába, az ember könyvet köt, és az gyönyörűséges dolog lett volna. De akkor eszem ágában sem volt. 58-ban fölvettek a főiskolára és onnantól a dolog ment a maga útján.
- Attól függetlenül, hogy bevallotta, nem tanult meg könyvet kötni, úgy gondolom, a könyvre magára azért egy picikét más tisztelettel néz. Nem?
- Hát csak azért is, mert onnan elég szép számban hoztam el csuda könyveket, hoztam el…?, szóval loptam, és a könyveimnek egy jelentős része a mai napig is ott van a polcomon. Hét évszázad magyar versei, a Karinthy-sorozat, amit ott kötöttünk, ami nekem különben is az egyik nagy-nagy élményem és kedvencem. Életem igazi nagy egyetlen önálló estjét is Karinthy műveiből állítottam össze. De ott vannak még a polcon az Olcsó Könyvtárból való könyvek is, egy csomó, amiket akkor három forintért meg lehetett kapni, a Világ- és Magyar Irodalom Remekei is. Ez nekem mindenképpen egy nagy élmény és emlék volt, szóval a könyvek szeretete az létezik.
- Akkor Ön - lehet, hogy rosszul értelmezem - az a fajta gyűjtő lehet, aki…
- Nem, nem vagyok gyűjtő! Nem vagyok gyűjtő - sőt, sajnos kevesebbet is olvasok, mint amennyit kellene, nem nagyon van rá időm -, de nagyon szeretem a könyveket.
- Hobbija?
- Nincs igazán hobbim. Nagyon szeretek zenét hallgatni, de nem gyűjtöm például a lemezeket. De sorolhatnám: számolócédulát, gyufás skatulyát, bélyeget, érmét sem gyűjtök. Szóval nem vagyok egy gyűjtő alkat.
- Egyáltalán: én úgy veszem ki, - hogyha már az alkat szót említette, Ön egy békés alkat. Nehezen tudom elképzelni például, hogy Önnel viharos gyorsasággal össze lehetne veszni.
- Hm. Kérdezze meg a környezetemet... Egyébként örülök, ha így látja, mert akkor jól be tudtam csapni...”
(Kéner Gábor)
A beszélgetés 1995-ben hangzott el a Magyar Rádióban, Kéner Gábor Öltöző című könyvében 1995-ben jelent meg.
Közreadta: Kéner Balázs.
Kéner Gábor a Magyar Rádió munkatársaként, az Öltöző alapjául szolgáló, hasonló című sorozatáért a Magyar Rádió Nívódíját kapta.
