Egy-egy német nyelvű VHS-sel bárki, mint húsz évvel korábban egy igazi Beatles-lemezzel, vagy egy Trapperrel, az úttörőcsapat királya lehetett. Egy-egy agyonkopírozott osztrák verzió a KGST feketepiacán aranyat ért, akár két Cicciolinára is becserélték.
James Cameron akciója anno nem tucatfilm volt, hanem egy gondosan leforgatott, korának csúcstechnológiáját prezentáló mestermunka. A legenda keletkezésének dátuma 1984 (orwelli-i idők!), amikor a jövőből, 2029-ből egy neandervölgyi külsejű, gyilkolásra programozott gépezet érkezik. Feladata, ölje meg Sarah Connort, akinek gyermeke felnőttként a robotok elleni harcban az emberiség vezére, megmentője lesz. Ám a jövőből az emberek is visszaküldenek egy hőst, aki megmenti Sarah életét.
Az ítélet napja, a kettes verzió
Aztán 1991-ben a Terminátort újraklónozták, jött Az ítélet napja, a kettes verzió. A rendező maradt James Cameron, a sztori már kevésbé ütött, azonban a látvány még mindenért kárpótolt. A halálosztóból világmegmentő lett, humánus testőrt fabrikáltak belőle, akinek feladata, hogy újra csak megvédje Saraht, és az időközben tíz évessé lett fiát, Johnt. Arnold Schwarzenegger végképp arculatot váltott, a brutális gonosz figurájából jóságos ruhásszekrénnyé avatta magát. A mozi legnagyobb pikantériája az volt, hogy miközben a híradások mindegyike a film technikai tökélyéről szólt, maga a történet erősen technikaellenes lett.
A Gépek lázadása minden várakozásunkat alulmúlta. Hiányzik James Cameron és precíz, míves rendezése, vele a filmsorozat szinte minden értéke a múltba veszett. Eltűnt az igalom, a technikai tökély, a remek anti-utópia lesilányult, a világvégi, borzongatós jelenetek eltűntek. (Például az első rész egyik legizgalmasabb finomsága az volt, amikor az atomtámadás utáni vízióban egy szétdúlt bunkerben, egy kopott fotelben üldögélő kölyök macit szorongatva egy kiégett képernyőre bámul. A koromfekete üvegen az élhetetlen világ képe tükröződött. A Terminátor 3-ban ilyen finom jelzéseknek már nyoma sincs.)
Mindezért áttételesen mi magyarok is pironkodhatunk, hiszen a gépek producere a magyar származású Andrew Vajna, aki az újabb darabot Mario Kassarral forgatta le. A két szakember nevéhez egyébként olyan filmek tapadnak, mint a Rambo-széria, vagy az Emlékmás.
A trilógia újabb része a korábbi verziók elemeit elegyíti
Arnit meghagyja megszelídített oroszlánnak, és visszahozza az első részből - egy szőke bige testében - a mindenre elszánt csúcstechnológiával felszerelt halálosztó figuráját is. A történet újra csak ennyi, megvédeni az időközben felnőtt-korúvá érett John Connort, aki velünk együtt szembesül azzal, hogy eljött az idő. A jövő, minő fordulat, tényleg a nyakunkon van, hőseinknek idejük sincs a világot újra megmenteni. Bekövetkezik hát az atomkatasztrófa, és a gépek egyelőre diadalmaskodnak.
A Gépek lázadása, ha darabokra szednénk, minden részletében sántítana. Hiányzik a spiritusz, akciófilmnek átlagos, sci-finek gyenge. Gyanítom, főként az óvodás korosztálynak készült, kevés vérrel és értelemmel. Persze lehet pozitív, hisz alig látni halálosztást, sokkal inkább dominálnak a rétestésztaként agyonnyújtott üldözős Tom és Jerry jelenetek. Gondolatébresztő mondanivalója csupán ennyi: vajh mi lenne a világgal, ha fejünkre nőnének a gépek... Egy pozitívuma van csupán, Arni egy-két humoros, önmaga korábbi figuráit kikarikírozó betétek (például napszemüvegei, bőrszerkója, felzselézett haja) ezeken legalább lehet röhögni.
A legenda - ezt a legvégén már kristálytisztán látjuk - míg John Connor és Arnold nyugdíjba nem vonul, ezeregy részen és éjen át folytatódik... Míg a bárgyú akciófilmektől elhülyült emberiségen nem győzedelmeskednek végleg a gépek...
