Gyerekkorodban sokat rajzoltál? Hogyan készül a művész ?
Sikered lett?
Igen, olyannyira, hogy a középiskolánál a rajzfilmezés jobban érdekelt, át is kellett íratni Sopronba, hogy be tudjam fejezni a gimnáziumot. Nyaranta sűrűn jártam a Pannónia Filmstúdióba aztán otthon mindent elkészítettem kicsiben, nekem is volt egy saját ministúdióm. Sajnos a végzés évében az Iparművészeti Főiskola nem indított animáció szakot, így jobb híján a Vasiker "Dekor"-hoz kerültem grafikusnak.
Melyik szerelem volt előbb, a fotó vagy a grafika?
Fotózással a hetvenes évek vége felé kezdtem foglalkozni, akkor találkoztam Dallos Lászlóval a szombathelyi fotókör vezetőjével az MMIK-ban. Laci számontartott művész volt, mindenki szerette. Naprakész volt művészileg és technikailag egyaránt. Rengeteget járt Budapestre. Mivel ő benne volt a fotósélet közepében, elhívhatta Szombathelyre azokat az embereket akik a leginkább értékteremtők voltak akkoriban. Kerekes Gábor, Szerencsés János, Jokesz Antal, Módos Gábor is megfordult nálunk. Nekik mutathattuk meg saját képeinket, meg persze kiállításokat is csináltunk. Ebből a társaságból csiszolódott le Dallos László, Liszi János, Rosta József és jómagam: a 2K csoport. 1979-ben az egyik kiállításunknak olyan sikere volt, hogy mindnyájunkat felvettek a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába. Az alkalmazott grafikát ezzel párhuzamosan műveltem, 1982-től művészeti alaptagként.
A fotózás melyik területe érdekelt?
Az experimentális oldal. Elsősorban az foglalkozatott, hogyan lehet minimalista eszközökkel minél fotószerűbben képeket létrehozni. Szándékosan dekomponált képeket készítettem, ahol akár arc nélkül is, gesztusokkal, kivágott részletekkel lehetett megjeleníteni történéseket.
Kirakatbábukat fényképeztem, mintha egy amatőrfotón bemozdulnának, ezáltal megmozdulnának. A sorozat második részében egy fodrászverseny modelljeit fotografáltam merev, rideg arckifejezéssel - a kirakatbábuk sokkal emberibbek voltak...
Miért hagytad abba? Abbahagytad?
A 80- as években eljutottam arra a pontra, mikor ezek a kísérletezések már nem voltak folytathatóak. A fotósok között grafikusnak éreztem magam, a grafikusok között, nem mondom, hogy fotósnak, de egy kicsit kilógtam a sorból. Aztán 89-90-ben Grafit Stúdió néven Dallos Lászlóval, Navratil Ferenccel, Lobler Ferenccel megcsináltuk Magyarország egyik első design stúdióját. Úgy gondoltuk, fontos, hogy a folyamatokat végig a művészek tartsák a kezükben. Ekkor jelent meg a dtp, meg az asztali pc, a Macintosh ami hatalmas segítség volt.
Akkor fotózás vagy grafika?
Ez a fajta fotózás azért volt nekem az önkifejezés eszköze, mert ha grafikát készítettem nagyon precíz munkára törekedtem, a végére alábbhagyott a lendület és már valamilyen más élmény foglalkoztatott. A fotó viszont szinte azonnali élményt produkált.
Régóta nem lehet a fotót a valóság hiteles dokumentumának elfogadni. A fekete-fehér fotó, a kivágás a kompozíció vagy a tónusredukció is egyfajta manipuláció. Sőt, mivel a fotó az idő kimerevítése, már emiatt sem tekinthető a megélt valóság pontos leképezésének. A számítógépen mindez még bonyolultabb. Lehet használni a számítógépet eszközként a valóságos kép megjelenítéséhez és finomhangolásához. De teremthető vele teljesen mesterséges, pixelen alapuló virtuális világ, egy kvázi valóság...én az előbbit művelem. Egy fényképezőgép-klaviatúrát hozok létre, a kép a fényképezőgépben, de a kreáció a számítógépen alakuljon ki. Elképzeled, mit akarsz, majd a gépbe került digitális felvétel alakításával rengeteg variációval találkozol és mindegyik egy újabb meglepetés. Amikor a naturális felvétel átalakul, gyakran történik számomra egy-egy kisebb csoda.
De a számítógép is limitált számú effekttel, szűrővel bír...
A szoftverek szűrőinek többségét kerülöm, mint ahogy annak idején a csillagelőtéteket, vagy a halszem objektíveket. Ezekkel bárki tud művészinek ható effekteket készíteni egy darabig. Aztán persze megszokottá és unalmassá válik.
Mondhatjuk, hogy a számítógépen is kell tudni rajzolni?
Hogyne, sőt a technikát is ismerni kell, mint mondjuk a rézmetszésnél.
Akkor minden ilyen kiállítás egy újabb technikai kihívás is. Hogyan alakult ki a koncepció?
Én az alkalmazott grafika területén is gyakran használom közegként, szimbólumként a négy alapelemet. Ezeknek soha nincs "aktualitása" ezek örökérvényűek. Ötödik elemként pedig ott van az emberi test, az emberi jelenlét, gesztus. Mindez együtt speciális képi világot tud teremteni. Ennek a gondolkodásnak az előképe volt számomra Schmall Károly művészete. Időtlen anyagokkal, fával, kővel, fénnyel és árnyékkal képes a világ rejtett összefüggéseit keresni és ábrázolni.
Miért csak lányok, asszonyok?
Számomra a szimbolikus emberi jelenlét megtestesülése a női test. Valószínűleg esztétikai okai vannak: férfi vagyok. Felmerül persze, hogy a téma ily módon való közelítése öncélú is lehet. Feltehetően a kortárs képzőművészeknek elfogadhatóbb lett volna egy "szikárabb" kiállítás, de ez a képanyag most így kívánkozott ki belőlem. Ízlésemben és szakmai tudásomban bízva próbáltam elkerülni, hogy szirupossá váljanak a képeim. Fekete háttér előtt, az általam kijelölt tér virtuális színpadán festői fényben testek villannak be - nehéz a "képcsinálónak" erről lemondania.
Megint magad építettél stúdiót a felvételekhez.
A körülmények miatt nekem nulla pontról kellett indulnom, semmilyen fotótechnikai bázisom nem volt. Ugyanakkor tizen- valahány modellel dolgoztam, ez nem tette lehetővé műterem használatát fotográfus barátoknál, hiszen időben összeegyeztethetetlen lett volna. Saját lakásomnak egy szobáját alakítottam alkalmi fotóstúdióvá. De a munka ezen részét, a technikai feltételek megteremtését is kreatív élményként éltem át.
Szerencsére az utóbbi években több olyan barátot, kollégát találtam, akiket - lévén nők - kreatív partnerként vonhattam be a fotózásba és még a kreatív világ megteremtésében is besegítettek. Két hivatásos modell került be a csapatba, akikkel furcsább volta munka, mert a modell gyakorlatuk, azt a fajta jelenlét, amit egy modellnek tudnia kell az itt idegenszerűen hatott. Nem akartam "köldöknézős" kiállítást sem, a jó értelemben vett divatfotó és art fotó határán igyekeztem egyensúlyozni a képek készítésekor. Itt a személyiségnek nagyon áttételesen kellett megjelennie, ezért szomorú szívvel, de ki is kellett hagyni egy-két képet, mert túlságosan a modellről szólt.
Lesz folytatás?
Nehéz lenne már a palackból kibújt szellemet visszazárni. Amikor a képlétrehozó rész vége felé jártam, volt bennem némi űr, hogy mennyi minden kimaradt. Mivel a kiállítást meghívták Veszprémbe és Budapestre is, valószínűleg oda már egy módosított anyag kerül.
Ez lesz a rendezői változat. Távolabbi terveid?
Nem tudom pontosan. Ha csak én csináltam volna, biztosan tudnám, sőt egy kicsit másképp is csináltam volna, de a képek egy bizonyos ponton túl önmagukat alakították. Meglátjuk.
