„Ma délután megyünk az idősebb fiamért a tel-avivi repülőtérre, és onnan megy harcolni a hadseregbe. 25 éves, a nászútját szakította meg azért, hogy hazajöjjön, még azelőtt elindult, hogy megkapta volna a behívóját” – mondta lapunknak Ágnes, aki évtizedek óta Izraelben él férjével és három gyermekével. Nem messze laknak Netanja városától egy kis községben. Ez Tel-Avivtól 30 km-re fekszik, északra, a jelenlegi háborús eseményektől pedig kevesebb mint kétórányira.
Azzal kapcsolatban, hogy benne volt-e a levegőben, hogy valami történni fog, a lakosság ebből érzékelhetett-e bármit, azt mondta: pont most nem. Nem számítottak a szombat reggeli támadásra, amikor a Hamász terroristái rakéták tömegét lőtték Izrael déli és középső részére a Gázai övezetből és fegyveresek tucatjai hatoltak be izraeli településekre.
„Az egész úgy kezdődött, hogy kilőtték a rakétákat, amihez nem mondom, hogy hozzá vagyunk szokva, de a Vaskupolában nagyon bízunk, és be is szokta váltani a hozzá fűzött reményeket" – idézte fel az asszony.
Ez a rendszer 95 százalékban likvidálni tudja az Izrael felé indított rakétákat, de aztán kiderült, hogy ez egy elterelő hadművelet volt. A terroristák tucatjai több helyen, légi, szárazföldi és tengeri úton is át tudtak hatolni a megerősített határon és embereket öltek meg, túszokat ejtettek.
Ágnes hangján érezhető volt az elkeseredettség: „felfoghatatlan, hogy a hírszerzés erről nem tudott, a legtöbb ilyen támadást ők hiúsítják meg, de ott a hadsereg, a védelmi kerítés, amikről ódákat zengtek. Olyan, mintha minden szétesett volna.”
A hölgytől megtudtuk, nagyon sok fiához hasonló harcköteles fiatal próbál hazajutni,hogy segítsen, ha éppen külföldön tartózkodott a támadások idején. Azt is elmagyarázta nekünk, hogy Izraelben a gyerekek még mielőtt leérettségiznének fizikai, pszichológiai felméréseken vesznek részt.
Ezek alapján beosztják őket, hogy melyik alakulatba kerülnek majd. Érettségi után pedig megkapják a kiképzésüket. A fiúk 2 év 8 hónapig, a lányok pedig 2 évig teljesítenek katonai szolgálatot, de évente van tartalékos továbbképzés, a jelenlegi helyzetben pedig mozgósítják őket.
„Mi itt még jó helyzetben vagyunk, vannak, akiket elhurcoltak vagy megöltek, gyerekeket, időseket is, illetve most tudtam meg hogy a mi településünkről egy 20 éves katona meghalt” – mondta Ágnes.
Arról is kérdeztem, hogy milyen most az élet Izraelben: az emberek csomagolják az élelmet a katonáknak, sérülteknek, eljuttatják nekik, sokan az otthonaikba fogadják be a délről menekült embereket. Hatalmas a lakossági összefogás.
„Legalább egymásra számíthatunk, ha már a kormányra nem, hiszen szinte semmilyen információt nem kapunk” – tette hozzá segítőnk, aki az egész hétvégét a televízió előtt töltötte, de hétfőn úgy döntött, inkább nem kapcsolja már be, mert felőrli az idegeit.
A déli területeken, amik érintettek, lezárták az utakat, mert még mindig bujkálnak arra terroristák. Az egész országban zárva tartanak az iskolák. A háborús övezeten kívül viszont nyitva vannak az üzletek, éttermek. Ágnes olyan cégnél dolgozik, ahol megoldható az otthoni munkavégzés. Amikor felvetettem neki, hogy ilyen feszültségben lehet-e egyáltalán dolgozni, azt mondta, ez nála az elterelő hadművelet része. Az nagyon jól esik neki, hogy rengeteg támogató, aggódó üzenetet kap magyarországi barátoktól, ismerősöktől, volt osztálytársaktól is, akikkel 30 éve nem találkozott.
Nem akar most arra gondolni, hogy elhúzódó konfliktussal kell számolni, bár egy ismerőse figyelmeztette: vásároljanak be jó előre.
Miközben Ágnessel beszélgettem, lánya szólt neki, azt az információt kapta, hogy mindjárt megszólal a sziréna, készüljön. Ez azt jelenti, hogy rakétatámadás lesz, valószínűleg Gázából lőnek.
„Van egy védett szobánk, az 1991 után épült házakban kötelező védett szobát kialakítani, ez azt jelenti, hogy nagyon erős betonból készült, vaskos fém ajtaja és ablakai vannak, teljesen le lehet zárni. Ilyenkor 1 perc és 10 másodpercünk van arra, hogy bemeneküljünk egy ilyen védett helyre. Akik a Gázai övezet mellett laknak, azoknak mindössze 5-30 másodpercük van erre” – árulta el Ágnes, akitől azt is megkérdeztem még gyorsan - nem tudva mennyi időnk van még a sziréna megszólalásáig -, ha mégis egy pillanatra belegondol abba, hogy elhúzódhatnak a harcok, vannak-e tervei.
„Kizárt, hogy elhagyjuk az országot. A fiam harcol, mi pedig mindenképpen maradunk, és segítünk ahogy tudunk.”
Ágnes egyébként tizenkilenc éves volt, amikor először Izraelbe költözött egy magyar zsidó fiataloknak szóló tanulmányi program kapcsán. Ott ismerte meg férjét, aki hozzá hasonlóan Izraelben tanult, csak ő Franciaországból érkezett.
Három évig Franciaországban éltek, ám amikor kiderült, hogy első fiukat várják, eldöntötték, gyermekeiket Izraelben nevelik fel. Arra a kérdésemre, hogy miért, Ágnes rögtön rávágta, mert cionisták, és amikor ott tanult, egyszerűen beleszeretett az országba. A cionizmus zsidó nemzeti mozgalom, amelynek célja egyrészt a történelmi Izrael területén egy zsidó állam megalakítása, illetve helyreállítása volt, másrészt a zsidó érdekek védelme a világ más országaiban.
Ami Ágnest az országban elsősorban megfogta, az a már említett összetartás, ami az ott élőkre jellemző. Nemcsak ebben a rendkívüli helyzetben, hanem a hétköznapokban is segítik egymást. Azt mondta, ebben biztosan van szerepe mai napig a második világháború szörnyű eseményeinek.
Ennyit tudtunk beszélgetni Ágnessel a légiriadó előtt, aztán mennie kellett, de megbeszéltük, kapcsolatban maradunk.
