Talán Ön is hallotta a híres munkaerőpiaci megfejtést, miszerint többnyire az első tizenöt másodpercben eldől egy állásinterjú sorsa. Ebből logikusan következik, hogy az adott cég HR-képviselője valószínűleg nem az általunk elmondottakból fog hosszútávú következtetésekre jutni, mert ennyi idő alatt legfeljebb egy szóbeli üdvözlésre futja, hanem a benyomásaira hagyatkozik. A sorsunk tehát már akkor eldőlt, miután helyet foglaltunk, és mielőtt még kinyílt volna az önéletrajzunk mappája a vaskos íróasztalon.
Az elhibázott taglejtések elég hamar azt üzenhetik a velünk szemben ülőnek, hogy idegesek, boldogtalanok vagyunk, szóval minden olyasmit, amit pont nem akarunk közölni magunkról. Ha azt látják, hogy nyomás alatt kikészülünk, onnan szép szavakkal is nehéz visszajönni. Na de lehet-e ezen változtatni? Naná! Rutin teszi az állásra jelentkezőt.
Görnyedés? Görnyedés az nuku!
Ugye mindenki emlékszik édesanyja bölcs szavára, miszerint húzd ki magad, kisfiam? Van benne valami. Nem is kevés. Azon túl, hogy hosszú távon nem leszünk görbe nagypapák, magabiztosságot sugárzunk a gyengeség, elesettség helyett. Arról nem beszélve, hogy a felesleges előrehajlással a velünk szemben ülőt is kényelmetlen szituba hozzuk.
Karok összefonása is no-no
Ezt sokan észre sem veszik. Pedig a lehető legnegatívabb üzenetet hordozza ez a pozitúra: leginkább bizonytalanságot, de akár azt is, hogy minket nem is érdekel ez a társalgás. Van, aki egyenesen agressziót láthat bele. Tűnjünk nyitottnak, elérhetőnek, barátságosnak! Ez csakis úgy lehetséges, ha nem gubózunk be látványosan. Ha úgy érezzük, valamit mindenképpen kezdenünk kell a kezünkkel, akkor a legjobb megoldás, ha a portfóliónkon / önéletrajzunkon nyugtatjuk azt. És az igazán meglepő: ha megszabadulunk a keresztbe tett karok rossz szokásától, azzal nem csak jót üzenünk magunkról, de úgy is fogjuk érezni magunkat!
Azért mosolyt lehet villantani
Nem kell persze egy betonszikla kőkomolyságával ülni végig az interjún. Mérsékelten adhatunk egy kis ízelítőt a személyiségünkből, legalábbis annak jó oldalából, egy mosoly elejtése például azt mondja: hellóka, normális vagyok én is ám. És azt is, hogy tök könnyű lehet velem dolgozni.
Kontrolláljuk a bizergálást!
Az olyan dolgok, mint a haj basztatása meg betömködése a fül mögé, az arcunk megérintése vagy a lábbal dobolgatás a semmiből törhetnek fel, hogy azonnal elkaszálják az esélyeinket. Figyeljünk oda, uralkodjunk elménk trónján! Ha nem vagyunk biztosak abban, hogyan tegyük ezt, van egy szimpla de annál hatékonyabb módszer: a velünk szemben ülő tükrözése. Mármint nem kell egy hülye hasonmássá válni, aki minden mozdulatot lekopíroz, de például ha az interjúvoló enyhén előredől egy fontosnak szánt mondatnál, mi is moccanjunk hasonlóan. Ennek az az üzenete: ugyanabban a csapatban játszunk.
Pár gondolat a lélek feneketlen tükréről
Gondoljunk vissza az utolsó társalgásainkra. Mit gondoltunk arról az emberről, aki túl hosszasan bambult a szemünkbe? És arról, aki gyakran félretekintgetett? Na, hát akkor már tudjuk, mi az emberek véleménye az ilyesmiről.
Fenntartani a szemkontaktust létfontosságú egy ilyen nagy horderejű első beszélgetésen, mert azt jelzi, hogy van véleményünk, álláspontunk, amit megvédeni is képesek vagyunk, de az intenzív stírölés kissé kellemetlen érzetet okozhat. Mint amikor valaki közvetlenül a mellettünk lévő piszoár mögé áll, miközben a vizelde túlfelében bőven van még. Szakik szerint 70 százalékban találkozzanak a tekintetek, az még nem kelt gyanút a furaságunkat illetően.
Milyen legyen a kézfogás?
Fontos kérdés, mert gyakran ez a belépő. Ha túl gyenge, olyan, mint egy halott hal, az tudjuk, hogy sok jót nem sejtet, és a leendő főnök pedig joggal teszi fel magának a kérdést: mi van, ha ez az ember egy fontos üzleti partnerrel találkozik? Ha túl erős, az meg a túlkompenzálás hatását kelti. Legyünk határozottak, de nem túllőve, ha kell, gyakoroljunk otthon barátokkal. És sose féljünk attól, hogy az elsők legyünk, aki a kezét nyújtja! (Viszont sose az asztal fölött tegyük ezt.)
(via Carreerbuilder)
