Mit sem sejtve felültem a székre, ami pillesúlyom alatt elkezdett irtózatos módon pörögni, majd a centrifugális erő kitépett belőle, ledobva a talajra, aminek gumírozása a szombathelyi buszok padlózatára emlékeztetett. És megszeppentem (a LEO jégkrém engesztelt).
Így néz ki a legutolsó emlékem az Elvarázsolt Kastélyból, valamikor a nyolcvanas évek derekáról, amikor bevett program volt, hogy a szülők szerte az országból felhordták gyerekeiket az akkor különlegesnek számító kalandokért. 2010 nyarán ez már nincs így: lehet, hogy a kezdődő foci vébé az oka, és biztos, hogy a többség hétvégén vagy az olcsóbb és hangzatosabb éjszakai üzemmódban érkezik, mindenesetre Budapest majd' kétmilliós lakosságához képest elszomorítóan kevésnek tűnt az a harminc-negyven ember, akik péntek este elszórtan igyekeztek jól érezni magukat a szebb napokat megért területen.
"Pár év alatt nyilvánvalóan nem lehet megállítani azt, ami két évtized alatt bizonyos mértékig el lett rontva. Azért mondom azt, hogy el lett rontva, mert ha te hat éves korodban voltál itt utoljára, akkor bizony ez a helyzet" - utalt megkeresésünk során virágnyelven a park állapotaira annak vezérigazgatója, a Vas megyei felmenőkkel bíró Kőfalvi Tamás. Állami vagy önkormányzati támogatást nem kapnak, régi hiteleket nyögnek, pályázniuk nincs mire, a jegybetélekből kell minden költséget előteremteniük, és amit a látogató mindezek korrelációjából lát, az az, hogy a park felnőtt szemmel nem csak összetöpörödött, de hajdani fénye is megkopott.
Sétálni pedig egészen szívfacsaró benne. És nem azért, mert egy kétgyermekes család 16 ezer forint alatt nem ússza meg a bejutást (bár az ár-érték arány is megérne egy kiadós misét). Hanem mert a játékok - mondhatni - magukra vannak hagyva a szórakoztatóipar árvaházában. Csak köhögnek a portól, amit a technológiai robbanás felkavart. A fő-fő szimbólum, az 1922-es építésű, favázas Hullámvasút gúnyos tinitréfák céltáblája, és a Need For Speed korában a Dodzsem is szégyenkezve villanyozódik fel az újabb ütközésekhez.
Ezt az Addams Family sem nézné jó szemmel
Hogy az Elvarázsolt Kastély méterről-méterre ugyanaz, mint amit fejlődő szervezetként megismertem, a besüppedő lépcsőfokokkal, elmozduló padlóval, annak bizonyos szempontból lehet örülni, de az anakronisztikus kialakítást már tényleg csak a legkisebbek tudják kitörő örömmel értékelni - igaz, a hidraulikusan émelyítő hajókabin-szimulátorból kilépve zuhanásnak induló, majd hirtelen megálló plafon még húsz év távlatából is hatékony adrenalinpumpa.
A tisztítást régen látott, homályos torzítótükrök és a pókhálólepte spotlámpák mellett viszont már csak egy lemondó sóhajtásra futotta. Kár értük - akkor is, ha az ingerküszöböt ezek sem csiklandozzák már meg.
Szellemvasút már nincs, helyette van A Túlvilág Kapuja, ami csak 14 év felett vehető igénybe, pont abban a korban, amikor jóravaló kamasz már régen túlesett meghatározó horrorélményein, így ez nem sokkal ijesztőbb egy felbőszült törpe uszkárnál. A korosztály inkább ül fel a közeli Break Dance-re - ami egy fokkal jobban illeszkedne eredeti koncepciójába, ha a kezelők tizenöt év alatt legalább egyszer kicserélték volna a cédét a lejátszóban, hogy ne a Scooter és Coolio pörgesse az összement Moszkvicsokra emlékeztető gondolákat.
Megfakult szédítőszerkezetek - ők még állják a sarat
A Spinning Coasteren már egyetemista lányok csujjognak, míg a Top Spin átforduló óriásbárkájába becsatolt ifjakat egy szakállas úr készíti fel a Newton-i élményre - hiába, vannak még, akik fáradhatatlanul járják köreiket, hogy mások jól érezzék magukat (ez csak a Fő tér nyugdíjasainál van másképp).
Aztán a szív ott dobban újra, ahol az Óriáskerék áll. 31 méterével már éppen csak kikandikál a fák közül, azt tehát nem lehet elmondani róla, hogy megharcolna a figyelemért. Közelebbről hallgatózva viszont megnyeri az összes többi játék aláfestőzene-csatáját: a lassan forduló kabinok közül már századunk szivárog át, pontosabban a nagyon is újkeletű Kings Of Convenience lágy indiepop dallamai, amit aztán végképp nem gondoltam volna.
A Dzsungel Mese Park már a vidámpark legújabb története, egy különálló, hangulatos szigetként funkcionáló tematikus játszótér a legkisebbeknek: a homokozóban dinócsontvázon lehet régészesdit játszani, hevesebb csemeték tűzoltónak állhatnak be, hogy aztán lehűtsék konok fejüket a vízi dodzsemben, aminek medencéjét ottjártunkkor kacsák használtak csőrmosásra.
Talán azért, mert jó helyen hagytam abba, de a séta végére különös, békebeli nyugalom jeleit észleltem magamon. Mintha az idő is lelassult volna. Embert nem láttam sokat, a játékok fele üresen tátongott, mellettük narancspólós dolgozók mozdulatlanul, de ugrásra készen, a mindenen átsugárzó nosztalgia mégis azt mondatta: talán nem is baj, ha nem próbálkoznak valami erőltetett korszerűséggel, ami úgysem fogja megmenteni a helyet, például egy cyberkori játékterempavilon idetelepítésével. Talán nem baj, ha úgy zárja be vaskapuit egy napon a Városliget valaha legkedveltebb gócpontja, ahogy azt emlékeink őrzik. Talán.
