- Tudja, művész úr, én csak azt a szerencsétlen fényképészt sajnálom, amelyik a legutolsó, a soros igazolványképet kellett, hogy csinálja Önről. El tudom képzelni, hogy milyen nehezen tudta kikínlódni azt a határozott, komoly arcképet. Nem?
- Komoooly...?
- Komoly, igen.
- Ja, ezt én nem tudom, de egyébként otthon, bocsánat, közben itt büdösítek, állítólag félnek tőlem otthon, mert az összes létező komolyság, ami lenne bennem, azt szegényekre mindig otthon testálom rájuk. Anyukám, apukám, a születendő gyermekem édesanyja, ez a leltár. Állítólag otthon kibírhatatlan, borzalmas alak vagyok, de van, amikor ki kell pihennie magát az embernek, én meg ezt otthon tudom, amikor ugyanis nem szólalok meg. Az a nagy probléma, hogy nehezen lehet velem beszélgetni. No, most szegénykék, ők nagyon sok dolgot akarnak nekem átadni, meg információkat mondani, hogy egyáltalán mi történik, mi történt, én meg nem nagyon válaszolok rá, mert én meg akkor pihenek, úgyhogy valahogy ezt meg kell oldanom majd.
- Ez felvett póz, vagy elege van már a világból?
- Nem, nem a világból, nem is az otthoni légkörből, egyszerűen az hiányzik, hogy aludjak összefüggően három-négy napot, amikor semmi dolgom nincs, amikor csak azzal foglalkozom, hogy otthon vagyok. Azt hiszem, a harmadik vagy a negyedik nap után megszólalnék. De ez még soha nem fordult elő, hogy összefüggően lett volna ennyi időm.
- Ha már a feleségét említette, árulja már el, hogyan, miképpen hódította meg? A némaságával?
- Nem, á nem. A Vidám Színpadon megy egy kabaré, ahol én vagyok a főszereplő. Az az igazság, hogy a kedves kollégák jeleneteit, amiben én nem vagyok, azt nem igazán láttam a mai napig sem, mert mindig úgy volt megoldva a dolog, hogy én azt próbáltam, amit nekem kell próbálni. Egyszer csak észrevettem egy lányt, aki nagyon-nagyon szép, és odaültem hozzá, kérdeztem, hogy mivel foglalkozik. Mondta, hogy benne van az előadásban. Ezen jót kacarásztunk, aztán meghívtam egy italra, és onnantól kezdve együtt vagyunk. Most születik a közös gyermek, nagyon boldog vagyok, jól vagyunk. Egyetlen probléma van, hogy az én embertelen elfoglaltságaim miatt borzasztó keveset látjuk egymást és szegénykém nehezen viseli ezt.
- Egyébként a nemét tudják már?
- Igen, Bajor Lilinek hívják, lány, és azt is szerettem volna, hogy valakit agyon tudjak kényeztetni, aki szoknyát viseljen, csókolgassam egy életen át. Nyolc nap van még hátra.
- Gondolom, feszülten várja... de ha visszakalandoznánk saját gyerekkorára, ez ott is megvolt, vagy ez hiányzott a saját gyerekkorából?
- Nem, nem, nem. Annak ellenére, hogy mérsékelt keresetű családban nőttem fel, soha nem voltak extra dolgok otthon, de én azért nagyon el voltam kényeztetve. Azt hiszem, az összes pénz arra ment rá, hogy nekem jó legyen. Amikor az eper megjelent, én epret kaptam és mindenem megvolt. Most próbálom az utóbbi években a szüleimnek egy kicsit visszaadni a ezt a fantasztikus gyerekkort. Kiköltöztettem őket hozzánk, illetve vettem egy házat és ott élünk, a család.
Már a gimiben is a tanárokat utánozta
- El tudom képzelni, hogy akkor hányféle csínytevését nézték el, nem?
- A szüleim? Ajjaj! Igen, igen, szegények!
- Mazsolázhatnánk belőle? Mi az, ami bekattanik?
- Minden volt, minden volt, például kirúgások határán a gimnáziumban. Nem jártam egy ideig be, egyetlen mázlim volt, - másodikas gimnazista lehettem - annyira nem tudtak órát tartani a tanárok tőlem, mert állandóan őket utánoztam, ami miatt mindent megbocsájtottak. S utána csináltak egy úgynevezett színjátszó szakkört, mondták, az energiámat próbáljam meg ott levezetni. Olyan őrületes nagy sikerem volt ezekben az előadásokban, hogy ami miatt aztán később el is határoztam, hogy valahogy erre a pályára lépek. Olyan sikerem volt, hogy emiatt elfelejtettek minden nagyon-nagy gonoszságot. Amikor ki kellett volna rúgni, azt mondták: "no, azért még elmegy". Úgyhogy kettesekkel végigmentem.
- Az utánzások improvizatív szövegek, vagy előre megírtak voltak?
- Nem, nem! Előre azért nem szeretek megírni semmit, mert borzasztóan nagy munkával jár. Inkább én azt szeretem, ha improvizatív jellegű, főleg, ha attól függ, milyen műfaj. Shakespeare-nél nagyon nehéz improvizálni, eléggé jó író volt, de aztán úgy vége is szakad nála. Tehát a többi történetben, főleg, ha nem magyar író és nem él, tehát ha nem tud tiltakozni ellene, akkor előszeretettel változtatom meg a szövegeket. Eltelt egypár évtized, és hát valljuk be, nem igazán klasszikus, - azért valamit jobbítani kell rajtuk.
- Mindezt a hatás kedvéért?
- Én ezt nagyon le tudnám sarkítani. Engem a világon semmi nem érdekel, csak a siker. Mint pl. abszolút mértékben nem foglalkozom egyetlen szakmabeli véleményével sem, meghallgatom - borzasztó udvarias ember vagyok - meghallgatom, el vagyok velük, de nem érdekel. Egy dolog érdekel: a közönség. Nekem egy szentség van az életemben, a közönség. És mi a közönséggel annyira szeretjük egymást évek óta, hogy ebbe a kapcsolatba nem tud senki belelépni. Egyszerűen én vagyok, meg ők, most ők ezt nagyszerűen érzik, én is nagyon jól érzem, és nagyon jól elvagyunk egymással. Az összes többi dolog valami miatt van, minden az életben valami miatt van.
Sosem bántott senkit
- De hát akkor a szakmával hogy van? El tudom képzelni, hogy a szakma - két lehetőség van - vagy keblére öleli, vagy pedig elég sok az irigye, netán ellensége...
- Azt hiszem, nekem elég jó természetem van. Soha életemben meg nem bántottam senkit, nem is fogok soha. Ezt valahogy megérzik, ők se igazán bántanak. Azt természetesen tudom, az a fülembe jut mindig, hogy ki az, aki irigyel, vagy éppen mennyire, általam teljesen ismeretlen okokból tettem neki keresztbe az életben, de én ugye erről nem tehetek, az, hogy én játszom valamit, nem ő, erről én nem tehetek. Ilyen gondjaim nincsenek, igazából nem foglalkozom vele, és az egész lényemet a szeretet fogja össze. Én azzal foglalkozom, hogy szeressük egymást. Általában az életben nem ellenségeket kell szerezni, hanem szövetségeseket; és ez nagyon fontos dolog.
- Hadd zárjam már be a kört, pedig tudom, hogy várnak Önre. Személyi igazolvánnyal kezdtem, vagy igazolványképpel. Árulja már el, mi van beírva foglalkozásnak?
- Színművész. Azt hiszem, ez van beírva, de én Bajor Imre vagyok. Kész. Ez a foglalkozásom.
A beszélgetés a Magyar Rádióban hangzott el, Kéner Gábor Öltöző című könyvében 1996-ben jelent meg.Kéner Gábor a Magyar Rádió munkatársaként, az Öltöző alapjául szolgáló, hasonló című sorozatáért a Magyar Rádió Nívódíját kapta.
