A Petőfi híd pesti hídfőjénél járok, pár órával az istentelen péntek reggeli égszakadást követően. Víznek nyoma nincs, a szürke felhőtakaró maradt. Viszont még valamit nem látok, aminek illene itt lennie: a jelzést, hogy honnan indul a BKV hajójárata, a Boráros téri aluljáróban elhelyezett piktogramok ugyanis minden átszállási lehetőséget jeleznek, csak ezt az egyet nem. Sőt, a körúti villamos - helyett a most közlekedő pótlóbusz - kijelzője sem utal ilyesmire. Pedig milyen jól hangzana. Dagadhatna tőle a begy. De nem, nincs ilyen iránymutatás, három közeli árusból egy csak sejti, hol a kiindulópont.
Nem nehéz persze kitalálni, mégis, ha valaki nem jártas a főváros tömegközlekedési múltjában, vagy nem kattintott egyszer véletlenül a BKV weboldalán az "egyéb menetrendek" menüpontra, az el sem jut a honnan indul kérdésééig, mert egyszerűen nem tudja, hogy létezik ilyen módozata is a budapesti haladásnak - még ha az lassú is, és nem is lehet bérlettel vagy a szokásos jeggyel igénybe venni. Pedig a Pünkösdfürdőig közlekedő vízijáratot 1966 óta nyaldossák a hullámok.
A BKV erős alulkommunikációja megtette a hatását: én vagyok az egyedüli utas. Állítólag szoktak tizenöten is lenni, ez nem az a pillanat. Egy kitűrt inges úr beenged, hátrainvitál egy kis pulthoz, ahol frissítőt is lehet magunkhoz vételezni, és megírja a számlát a 600 forintról - ennyibe kerül az uszkve ötvenperces út a Jászai Mari térig -, majd elfoglalja magát az egyik asztalkánál, miközben valami nosztalgikusat vélek felfedezni abban, ahogy az egyik tájékoztató tábla a hullámok ritmusára kezd himbálózni. Körülnézek, a Lágymányosra elkeresztelt hajó enteriőrjében keveredik a régmúlt és a jelen: bár az asztalok és néhány lámpatest újabban vételezett, a székek vállalhatatlanul semmilyen színű kárpitjából, de a hajó műszerfaláról is sütnek a rendszerváltás előtti évek.
Szemtelenül olcsó, mégis kihasználatlan
Bejutok ugyanis az irányítófülkébe, ahol fél perc alatt megnyílik az 1969 óta a fedélzeten dolgozó kapitány: a BKV már nemigen törődik ezzel a járattal, a régi féltucat hajóból most már csak kettő jár hétköznap, egy oda, egy vissza. Utánpótlás pedig nincs, más időket élünk, és ki tudja, ki érkezik a helyére, amikor ő decemberben nyugdíjba megy. És az utasok? Magyarok csak elvétve, pedig hát a Szentendrei szigetig 900 forintért eljutni töredéke annak, amit egy városnéző hajó kínál.
"Adok utat neked, parancsnokom" - "Nem kell, van időm" - zajlik le egy rádiós párbeszéd az orrom előtt, a szembejövő szólt át, az a hajó is BKV-s volt régen, de már megvásárolta a Hop On Hop Off buszokat is üzemeltető, turistákra specializálódott vállalat. Közben szinte észre sem veszem, hogy jártunk megállóknál is - amik közül a Petőfi téri egy az egyben tipikus buszállomásos plexiváró -, hiszen megállni nem kellett, sehol senki.
Mintha tényleg az utolsókat rúgná a szolgáltatás, ami kuriózum is lehetne, ha a BKV ráfeküdne a kérdésre, az eddig megismert tények alapján azonban bizonyára nem fog. Pedig mennyire más egy ilyenről lelépni a Rómaira egy hekk kedvéért, mintsem bevágni magunk mögött a kocsiajtót.
