Akkortájt minden este, amikor hazafelé jöttem hallottam őt a metróaluljáróban. Mindig ugyanabban az öltönyben, hajlongva, félig lehunyt szemmel játszott annyira érzelmesen, hogy szinte fájt. Sosem értettem, miként válhatott hajótörötté a város egy ilyen kietlen szigetén, de valahol hálás voltam érte. Egy elrontott kémia demo után sokat segít negyed óra élettel teli Vivaldi.
Aztán pályát váltottam, elköltöztem és egyre kevesebbet gondoltam rá. Ha arra is jártam néha napján, nem találkoztam vele. Már-már el is felejtettem.
Egy hete olvastam róla véletlenül egy blogon.
A művészt Kárpule Ferencnek hívják, az édesapja által készített hegedűn zenél, és azért az utcán, mert a zeneművészetiről kikerülve nem látott más pénzkereseti lehetőséget. Akkoriban kapta meg a diplomát.
A dolgon az sem segített, hogy időközben egy szaklap és a Kossuth Rádió is készített vele interjút. Csak alkalmi fellépései vannak, több év alatt nem sikerült egyetlen zenekart találnia, lett volna neki hely. Na és pénz.A blogbejegyzés tavaly szeptemberi volt. Hogy mi lehet most? Az élet prózai: két napja barátaimat indultam meglátogatni az öreg kollégiumba, de az aluljárón átkelve egy másik régi ismerősbe is belebotlottam. Ugyanabban az öltönyben, hajlongva, félig lehunyt szemmel játszott, mint amikor utoljára hallottam. Csak a hajában volt több az ősz.
Félórát hallgattam és közben azon gondolkoztam, megkérdezem, mi is van vele. Hátha révbe ért és csupán a nosztalgia miatt játszik itt. De végül letettem róla. Azt hiszem, túl fiatal vagyok még a válaszhoz…
Ferencnek van egy „rajongói” Facebook oldala is. Ha pedig valaki találkozna vele, szánjon pár percet a játékára. Megéri…