Minden magára adó generáció megalkotja a maga helyét, kultikus kocsmáját, legendás éjszakai revírjét. Amiről aztán mesélhet a felnövekvő nemzedékeknek, hadd ámuljanak a szájtátó fiatalok, hogy milyen is volt az élet egykor. Az öregek presszókat emlegetnek, de az ötvenesek-negyvenesek csak pislognak a cserépkályhás, élőzenés, szkájfoteles kávézók láttán, és legyintenek, talán igaz sem volt.
Mert hova is lettek, már bankfiók, butik áll a helyükön, lassan Szombathely Fő tere nem lesz más, mint ruhabolt és mobiltelefonos szaküzlet, mintha csak ebből állna a világ, ami még élhető volt, mint a Piazza a Ferences templomnál, azt gyorsan oda kellett adni annak, aki sokat és biztosan fizet érte.
Ilyen idők járnak, mindenki a kemény zsetonra és a tutira esküszik, de ezzel csak az a szívás, hogy keveseknek adatik meg és kiöli a lényeges dolgokat a létezésből.
Például a helyekre járást, ami csak itt Közép-Európában a fiatalok privilégiuma, amúgy világ kulturáltabb helyein bizony minden elnyomott dolgozó, alkalmazott és vállalkozó él ezzel a lehetőséggel, kortól függetlenül.
Mert valahol le kell csengetni a napot, a hetet, nem lehet mindig, minden ugyanolyan és egyforma. Magyar mondás szerint, ha csak lakodalom lenne a világ, egy hét után fejszével verné szét az ember.
Pláne, ha mókuskerék vagy taposómalom, mindenesetre nem ezen röpke jegyzet tárgya, hogy miért is hiszi el a népesség jelentős hányada, hogy ugyanazok a körök nem ott végződnek, ahol kezdődnek. És közben elfeledkezik arról, hogy élni is kellene, azt pedig nem lehet csak ugyanabban a körben, néha kell egy kis elszabadulás.
De vissza helyekhez: az Orosz Teázó ősz hajú veteránok halkuló beszélgetéseiben élő legenda már, és valószínűleg nagyon élénk fantáziájú gyerek tudja csak elképzelni, hogy a Homok úti központban koncerteken tomboltak (nagy)faterok és nagy(muterok).
Így megy ez, minden nemzedék azt gondolja, hogy a világa statikus, előzménye és folyománya nem volt és nem lesz. Aztán ahogy beleidősödik a létezésébe, úgy jön rá, bizony, mind a felvezetése, mind a kifutása hosszabb az útnak, mint amennyit lát belőle, szóval, az élet rendje az, hogy helyek nőnek fel generációkkal, aztán vagy átalakulnak, vagy eltűnnek.
Most a Country került eladósorba, ami – akárhogyan szépítjük – figyelmezteti a harmincas-negyvenes korosztályt arra… szóval, azt szokták mondani, idő van.
Itt inkább: idő volt.
Aranyidőket éltünk, mondják a székelyek, ha valamire szívesen emlékeznek. Az emlékezet persze jó, de annyira mégsem. Amíg van erőd, hited, gondolatod, addig a következő kaland, utazás, kihívás a fontos, de ha már csak visszafele tekingetsz, akkor baj van. Akkor valami nem úgy van, elromlott kívül vagy belül.
Tehát a Country: még láttuk, ahogy biliárdszalonból teltházas szórakozóhely lesz, ahol pénteken és szombaton nem lehetett mozdulni, és ahova nem csak a lázas generációk, hanem a régebb óta úton lévők eljártak. Kocsisor az Óperint utcán végig, fenn tömeg, ismerősök, biztos társaság és egy olyan korszak, amelyikben jóval kevesebb politika, több életöröm és nagyságrendekkel kevesebb szorongás és depresszió szorult.
A kétezres évek első fele volt az igazi fénykor, utána stagnált egy darab ideig, aztán ahogy öregedett, másfele ment az amúgy sem fiatal generáció, úgy kezdett el hanyatlani. Nincsen ebben semmi rossz, így működik az univerzum, mindennek alakulnia és változnia kell, aztán vagy összefutnak a megfelelő energiák ott, ahol korábban virágzott és lüktetett valami, vagy máshol épül fel egy újabb helyi kozmosz, fontos érzésekkel és dolgokkal.
Majd jön más. És lehet, el is megyünk megnézni, hogy jobban értsük a világ akkori állását, mert igazi helyek nélkül, csak nosztalgiával, nehezebb létezni.
