Különleges kulturális zárvány a nemzeti rocké. Nem csak azért, mert valamilyen szinten folyamatos "hadilábon" állnak a rajtuk kívül állókkal, elvégre valamennyi szubkultúra így indul, hanem mert úgy tűnik, gyakran a köreiken belül sincs mindent elsöprő egyetértés azokban a kérdésekben, amelyek köré márpedig alapvetően szerveződik az irányzat. Hiszen nem titok: a nemzeti rock sokkal inkább ideológiai, mintsem művészeti kategória, nem egy stílus, hanem egy bizonyos üzenethalmaz közvetítője.
De mielőtt elvesznénk a sűrűben, hadd adjunk egy kiindulópontot, ami nekünk is a műfajjal való ismerkedés egyik sarokköve volt: ez a 2007-es Dübörög a nemzeti rock című dokumentumfilm, ami a maga 70 percével remek kivonata az általa vizsgált jelenségnek, cikkünk tárgyának, még ha a szociológus riporter, Kriza Bori csupán egyetlen zenekar, a Romantikus Erőszak holdudvarába merészkedett is be.
A film kezdete egy tetoválóstúdióban éri Sziva Balázst, az együttes énekesét, akinek a bicepszére éppen egy rakamazi turulmadár kerül, közvetlenül egy székelyföldi freskón látott Jézus-ábrázolás mellé. Innen már rögtön egy koncertbe csöppenünk,
légy üdvözölve nálunk, a szép új világban, az álszentek, a gonoszság és a vagyon otthonában
, zeng az ének, az egykori szkinhed - bár maga vonakodva elhárítja magától a titulust - Sziva pedig hamisítatlan punkénekesi mozgással fedi le a színpadot, ahogy zenéjük alapja is innen származik.Punk? Szkinhed? Most akkor mi van?
Itt most muszáj gyorsan lerakni az alapokat. A szkinhedekről ugyanis érdemes tudni, hogy a társadalomban tévesen elterjedt hiedelmekkel szemben eredetileg nemhogy nem gyűlölték a másságot, de első angol képviselőik jamaikai reggae és ska zenéket hallgattak. Rasszizmusról szó nem volt.
Saját műfajuk, az oi! ugyan punk alapú - egyszerű gitárok, három akkord -, de a divatossá váló punktól mégiscsak elhatárolódott karcosságával, a dalok balhékról, fociról, kocsmázásokról, a szemét hatalomról és a szemét rendőrökről szóltak. Bőrfejű rajongóik közül azonban jópáran, munkásosztálybeli gyökereikből adódóan szegénységük okaiként "megtalálták maguknak" a bevándorlókat, és egyszer csak a radikálisok, futballhulligánok közt találták magukat - a média pedig elég hamar a neonáci csoportokkal közös nevezőn kezdte tárgyalni a nem túl bonyolult oi! zenét.
Magyarországon pedig szinte már ebben a formában érkezett meg: a kilencvenes évek elején ha valaki kopasz fejet és bakancsot hordott, egyértelmű volt, hogy nem szereti a sötétebb bőrűeket. És itt már a Romantikus Erőszaknál tartunk: a csapat két másik tagja azt is elmeséli a filmben, hogy régebben volt egy NC 38 (Numerus Clausus 1938) nevű együttesük,
gondolhatod mi volt a téma: zsidók, cigányok
- mondják, majd büszkén mesélik, hogy tíz éve úgy megverték az Amnesty International magyar vezetőjét, hogy országos körözést adtak ki ellenük.
A zenekar tulajdonképpen azóta is maradt a szélsőjobber oldalon, de lassacskán finomítottak a stadionlelátós hevületen, megjelentek az együttesben a népdalok sorai, meg a duda, meg egy kedves énekesnő is - persze a múlttal nem szakítottak gyökeresen, amire ékes példa a 100% Magyar című "slágerük", meg az olyan, már kevésbé vállalható sorok, mint a
gyűlöllek Dohány utca
vagy aNew York csak azt kapta, amit megérdemelt
- és a közönség soraiban feltűnő karlendítésekről még nem beszéltünk. Meg Sziva kiállásáról és mozgásáról, csak hogy visszakanyarodjunk oda, ahonnan történeti áttekintésünk előtt indultunk.A két másik pillér: Ismerős Arcok és Kárpátia
A dokumentumfilmben szintén megszólaltatott G. Kirkovits István, az néhai, MIÉP-kötődésű Pannon Rádió műsorvezetője meghatározza egyébként a triumvirátust, mint a nemzeti rock alappilléreit: a már tárgyalt Romantikus Erőszak mellett ezek még az
Ismerős Arcok, klasszikus és nagytudású rockzenészek, és a szó pozitív értelmében slágeres Kárpátia.
Előbbi együttesről maga Sziva Balázs azt nyilatkozta a Quartnak, hogy a nemzetirock-színtér sikerén felbuzdulva nyergeltek át, míg a Wikipedia szerint
egy erdélyi út következményeként változott meg a szövegviláguk és témaválasztásuk
- hogy melyik igaz, már ha egyáltalán igaz bármelyik is, nem mi fogjuk eldönteni, egy azonban biztos: ők nem az erőszakot sem megvető radikalizmus felől érkeztek, sokkal nyugalmasabb hangvételt képviselnek - legnézettebb, félmilliós kattintású YouTube-videójuk legodamondóbb sora is az:Mint a leszakított, haldokló virág / Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág / Mint porba hullott mag, mi többé nem ered / Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled.
Bátran mondhatjuk, hogy a zenekar többi dala sem veti el a sulykot: a Himnusz bánata, Wass Albert szíve, elpazarolt érték, magyar szóra magyar szó felel, az eső csöpög szép csendben, s én a régmúltra gondolok - tengermély hazafiságot, de semmiképp sem agyatlan nacionalizmust sugalló frázisok. Ráadásul ők nem is csak a piros-fehér-zöld árnyalatokra hegyezik ki dalaikat, énekesük, Nyerges Attila szívesen dalol jó emberi értékekről, általánosabb témákról is.
A Kárpátia pedig az, akiről és akit valószínűleg a legtöbben hallottak, ha a nemzeti rock színtere szóba kerül. Nem véletlenül, hiszen ők harmadikként egy harmadik utat járnak, azt, amit a legjobban eladható az erősen magyar szívű közönségnek: a habkönnyen dekódolható, de egyszerre lelkesítőnek szánt üzenetekét. Az absztrakció és asszociáció csak elvétve szerepel a szótárukban, csak hogy egy példát említsünk: a 2006-os tévészékház-ostromra írt daluk legkomplexebb sora nagyjából az, hogy
A fél szemem aszfaltra fagy / Barátom, mondd merre vagy?
(Utalva a rendőri erőszak miatt fél szemére megvakult fiatalemberre.)A lényegi hármas mellett említésre méltó még a szintén Sziva Balázs vezényletével működő, de lassabb, folkosabb, rádióbarátabb Hungarica, de olykor - nem biztos, hogy túl találóan - a nemzeti rockhoz sorolják a régi, de hazafias dalokkal is rendelkező együtteseket, mint a P. Mobil, a Kormorán vagy a Kalapács, illetve az újabb, pogány-folk-metál motívumokkal operálókat, mint a Dalriada vagy a Virrasztók - akik azonban nem pengetnek politikai húrokat.
Sokfélék, mégis összejönnek
Az ilyeneket látványosan pengetők és a közönségük azonban műfajtól függetlenül összetalálkoznak hazafias jellegű események égisze alatt, ami csak azt a tippünket erősíti, amit már a cikk elején elhintettünk: hogy nem a zene, hanem a misszió a lényeg. A közönség heterogenitása miatt azonban az elvek csak laza szövetű egységet alkotnak, hiszen van, aki örömmel zsidózik fröcsögve, másvalaki undorodik ettől, van, aki minden politikai rendszert földbe döngölne, más csak az MSZP-t, van, aki revizionista, és van, aki szimplán csak szereti a magyarságát.
Egyvalamiben azonban megállapodhatunk: noha Gyurcsány lelépése eggyel kevesebb okot szolgáltat már a szenvedélyre, azért Magyarországon a múltbarévedés, a turul és Trianon még mindig aranybánya, és ehhez helyenként még kreatív zenei ötletek, komolyabb hangszeres tudás sem szükségeltetik. A filmben elhangzó egymilliós becslés a hazai rajongótáborra pedig ugyan merész túlzás, de tény: kereslet bőven akad, és amíg ez a helyzet, addig kínálat is lesz.
