A későbbi betegre váratlanul tört rá a nyavalya, ráadásul a legrosszabb időpontban, vasárnap délután. A beteg rögtön tudta - hallott, olvasott róla eleget -, hogy a baj nem kicsi, még akkor sem, ha nem okoz azonnali életveszélyt. A beteg egy ideig eltűnődött azon, hogy nyomban beszaladjon-e a Markusovszky kórházba, vagy inkább várjon hétfő reggelig, de benne volt a félsz, s már szedte is a lábát.
Útközben egyre inkább keserves előérzet kerítette hatalmába: nem csak a betegsége miatt aggódott, a rá váró kórházi tortúra is meglehetős félelemmel töltötte el. Régen, valamikor fiatalkorában kezelték utoljára kórházban, úgyhogy friss tapasztalatai egyáltalán nem voltak a mostani közegészségügyi állapotokról. Mindenféle ismerősei, rokonai viszont gyakran olyan rémséges történeteket meséltek neki a kórházi ellátásról, hogy nemegyszer az összes haja szála az égnek állt.
Másról se hallott tőlük, mint arról, hogy nincs elég szakember az intézményekben, hogy a maradék orvosok és nővérek egy része - tán éppen a túlterheltség miatt - lélektelenül, mogorván, hányaveti módon bánik az ápoltakkal, hogy a betegnek kell gondoskodnia például a vécépapírról, de számos orvosságról is, hogy az élelmezés egyenesen katasztrofális, s hogy az ambuláns ellátás igazi próbatétel, a pácienseknek egészen biztosan szakálluk nő kender a hosszadalmas várakozástól az amúgy is agyonzsúfolt termekben.
Semmi jóra nem számított tehát a beteg, s bajlós feltételezései már rögtön a kórház portáján beigazolódni látszottak. A portai dolgozók csak hümmögtek, a fejüket ingatták mondókája hallatán, mindenféle beutalókat emlegettek, de ha nagyon akar, mondták végül a betegnek, próbálkozzon meg az úgynevezett sürgősségin. A beteg így is tett, s hirtelenül minden teljesen megváltozott, egészen hihetetlen történések sora kezdődött el.
A betegfelvételi pultnál egyszerre három dolgozó is a pártfogásába vette a gyengélkedő látogatót, akkurátusan kikérdezték gondjáról-bajáról, s haladéktalanul intézkedtek is. Ezzel a betegséggel nem szabad játszani, mondták szigorúan a páciensnek, s már telefonáltak is a készenléti orvosnak. Dolguk végeztével aztán tisztelettel arra kérték az álmélkodó beteget, hogy fáradjon el a betegségének megfelelő fül-orr-gégészeti osztály ilyen és ilyen számú rendelője elé, ahová nemsokára megérkezik otthonából a készenléti orvos is.
Hosszas csodálkozás
A beteg el is fáradt, s helyet foglalt a mondott rendelő előtt. Hosszas várakozásra készült, de - mélységes döbbenetére - nem telt bele tizenöt perc, máris a helyszínen termett a készenléti orvos, egy csinos, fiatal, filigrán hölgy. A doktornő kezet nyújtott, illően bemutatkozott, aztán a rendelőbe invitálta s kezelésbe vette a beteget.
A beavatkozás nem tartott tovább negyedóránál, a doktornő precízen, szakavatottan, és - ami a legfontosabb - sikeresen tette a dolgát. Való igaz, mondta a műtét végeztével, hogy ez a betegség sokkal komolyabbra is fordulhat, úgyhogy az ilyen esetekben mindenképpen meg kell előzni a még nagyobb bajt.
A beteg, tán mondani sem kell, nyomban megvidámodott, s - ha még nem is a régi hangján - köszönetet mondott a majdnem életmentő operációért. Ugyan, ez csak természetes, így a doktornő, aki búcsúzóul ismét a kezét nyújtotta a betegnek. A felek illően paroláztak, aztán a beteg elindult hazafelé. Egész úton nem tudta, hová legyen a csodálkozástól. Olykor-olykor még ma is csodálkozik.
