„A legtöbb ember koszt látott volna benne”
így összefoglalta össze Dr. Bordács Andrea, az ELTE SEK Vizuális Művészeti Tanszék tanszékvezetője Farkas Imre Eurofalz című kiállításának alaphelyzetét, amely kedd délután nyílt meg Szombathelyen, az ELTE SEK Zéró Galériájában.
A történet Balatonalmádiban kezdődött, egy padláson, ahol a művész apró, sárból épült darázsfészkeket talált az ablakrésekben. Nem klasszikus kaptárakat, hanem kis, különálló ivadékcellákat, amelyeket első ránézésre bárki összekeverne a kosszal, vagy vakolatdarabkákkal.
Csakhogy Farkas Imre nem lesöpörte őket, hanem elkezdte kutatni, miféle élőlény rak ilyet egy nyílászáró belsejébe.
Így jutott el a Sceliphron curvatum nevű, Ázsiából származó magányos darázsfajhoz, amelyet először 1979-ben dokumentáltak Ausztriában, a délkeleti Grötsch közelében. A faj európai terjedése azóta sem teljesen megfejtett történet, inkább egy furcsa dominósor: globalizáció, légi közlekedés, energiatakarékossági pánik, osztrák–német szabványosítás és a PVC-ablakok egymásra csúszó rétegei.
A darázs ugyanis nem akárhová szeret költözni.
Míg a hasonló sárdarázs-fajok inkább a sarkokba építkeznek, a Sceliphron curvatum kifejezetten a réseket preferálja. Ez elsőre jelentéktelen biológiai apróságnak tűnik, csakhogy közben Európában éppen megváltoztak az ablakok.
A hetvenes évek olajválsága után az energiatakarékosság lett az új vallás, az osztrák és német nyílászáróipar pedig új típusú ablakszerkezeteket kezdett fejleszteni. Megjelentek a korszerű PVC-ablakok, vastagabb vasalatokkal és nagyobb, szabványosított résekkel az ablakszárny és a tok között.
A régi 4 milliméteres hézagokból 10-12 milliméteres „falzluftok” lettek.
Pont akkora rések, amelyekbe ezek a darazsak tökéletesen be tudtak költözni.
A rendszerváltás után pedig Kelet-Európa is rákapott a nyugati nyílászárókra, így az új ablaktechnológia gyakorlatilag infrastruktúrát épített az invazív fajnak. A darázs pedig tette, amit minden sikeres faj tenne: alkalmazkodott.
Farkas Imre kiállítása ettől több mint természettudományos érdekesség. A darázsfészkekből migrációs, társadalmi és kulturális metaforák nőnek ki. Hogy mit nevezünk őshonosnak, mikor válik valamiből „invazív”, és mennyire természetes az, hogy élőlények együtt mozognak a kereskedelemmel, technológiával és emberi infrastruktúrával.
Mert végül a történet egyik legszebb része az, hogy itt senki nem tervezett semmit.
