Szeptember 10-én mutatták be Velencében Reisz Gábor Földszint című filmjét, amely a Venezia Spotlight szekcióban szerepelt. A fesztiválon jelen lévő női főszereplő, Józsa Bettina a film bemutatóján Pomozi Péter kifejezetten erre az alkalomra készített ruháját viselte.
A fekete-nude kreáció elkészítése több hetet vett igénybe. A nude színű alapruhára egy lézervágással kialakított, bőrből készült rácsszerkezet került, amelyet 744, egyenként kézzel felapplikált organzaszirom egészít ki.
A ruha így egyszerre épít a geometrikus formákra és a virágmotívumokra. A lézervágott bőrelemek a modern technológiát, a kézzel felhelyezett szirmok pedig a hagyományos kézműves munkát képviselik.
A megoldás Pomozi Péter tervezői világába is illeszkedik. A Pietro da Pomozzi magyar luxusmárka alapítója és tervezője rendszeresen használ lézervágást áttört felületek, geometrikus minták és háromdimenziós díszítőelemek kialakítására.
Pomozi egyedi, méretre készített alkalmi és menyasszonyi ruhákat, valamint önálló kollekciókat tervez. Munkáiban a klasszikus elegancia mellett a kortárs technológia és a kézműves kivitelezés is fontos szerepet kap.
A tervezőt 2025-ben a Hagyományok Háza FolkTREND! díjával ismerték el The Superstitious című kreációjáért. A darabot 2026-ban a Bucharest Design Festival nemzetközi szekciójában is bemutatták.
A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál a világ legrégebbi filmfesztiválja, vörös szőnyege pedig a filmsztárok mellett a nemzetközi divat egyik fontos eseménye is. Ezúttal egy szombathelyi születésű tervező munkája is bekerült a reflektorfénybe.
Lapunk megkereste a művészt, akit arról kérdeztünk, mit jelent neki ma Szombathely?
Nagyon vicces, de Szombathelyre a mai napig visszavágyom, s amikor csak lehet, apropót keresek, hogy visszamehessek pár napra, mindannak ellenére, hogy a gyermekkorom korántsem volt felhőtlen. A szüleimmel már egészen kicsi koromban megszakadt a kapcsolatom, így az anyai nagyszüleim neveltek fel. Bár sok mindent köszönhetek nekik, az otthoni légkört állandó teljesítménykényszer és leértékelés határozta meg: miközben mindig a legjobbnak kellett lennem, folyamatosan azt hallgattam, hogy nem vagyok elég jó.
Érzelmi támogatást eközben alig kaptam, és ez gyerekként komoly terhet jelentett számomra. Később sajnos a nagyszüleimmel való kapcsolatom is végleg megromlott a köztünk kialakult pénzügyi konfliktusok miatt, így mára a családommal nem tartom a kapcsolatot. Tizennyolc évesen két dolgot tudtam biztosan: muszáj környezetet váltanom, és be kell bizonyítanom, hogy igenis érek valamit. Tanulmányaim során azonban számos olyan emberrel találkoztam, akik segítették az utamat és hittek bennem.
Kik voltak ezek az emberek és mely szombathelyi iskolákban tanították?
A Regulyból Bea néni, az alsós osztályfőnököm és Linda néni, a némettanárom, a Premontreiből Zsani néni, a gimnáziumi osztályfőnököm, és Olgi néni, az angoltanárnőm (Premontrei), valamint Henci, a Lorigó TSE vezetője, egykori tánctanárom. Az ő környezetükben éreztem úgy, hogy érek valamit. Amikor visszamegyek, mindig kerítek apropót, hogy legalább egyikükkel hadd találkozhassak.
Melyik a legemlékezetesebb hely a városban az Ön számára, és miért?
Több is van, egyébként van egy szombathelyi lifestyle-om, amit imádok. Ha megérkezem vagy ha indulok, muszáj betérnem a vasútállomás közelében lévő 72. Bisztróba. Megszállni vagy a Vinci Apartmanban szoktunk, ha főzni is fogunk, vagy az Artis Hotelben, akár a barátaimmal, akár a kollégáimmal. Volt, hogy munkaügyben mentünk, hiszen Zsani néni (Dancs Jeanette) gyönyörű dolgokat készít üvegből, és tőle rendeltünk.
Reggelizni a Lipóti Pékségbe megyünk, ahol szigorúan egy darab puncsos mignont eszek mindig, aztán a Mólóban ebédelek. Délután ellátogatunk a Mészáros Cukrászdába, aztán hintázunk visszafelé a KRESZ-parkban, majd éjszaka elmegyünk a Desperadóba, ahol biztosan lesz valamiféle „műsor”. Ez egy csodálatos ívet ad a napomnak, és ezt nevezem ,,a szombathelyi vibe-nak".
