Miért éppen Ghána, és hogyan tapostad ki az utat odáig?
2006-ban szereztem szakmai kepésítést, és kifejezetten szállítmányozásban, logisztikában szerettem volna elhelyezkedni, de pár hónapos álláskeresés után nyilvánvalóvá vált, hogy ez nehezen fog menni Pécsett, így kerültem a fővárosba. Egy év után, 23 évesen kezdtem tisztán látni, hogy panellakás részletet fizetni ötven éves koromig nem túl kifizetődő perspektíva. Ehhez adódott hozza, hogy egy montenegrói kirándulásról hazafele tartva, Zágráb repterén láttam rengeteg öltönyös, üzletembert laptopjaikkal és Blackberryvel a kezükben a tranzitban dolgozni. A kettő együtt akkora hatást gyakorolt rám, hogy eldöntöttem: szerencsét próbálok külföldön. Tudván, hogy a cégünk több mint 80 országban van jelen, megkérdeztem akkori főnököm, lenne-e lehetőség külföldre menni a céggel, amire rávágta, hogy nekem Nigériába kell mennem, amiből végül Ghána lett. Hát így kezdődött.
Mi a receptje annak, hogy egy magyar így megfőzze a szerencséjét? Vagy kérdezhetném úgy is: mik az összetevők?
Nem tudom, hogy létezik-e csodarecept, sőt, inkább azt gondolom, hogy rengeteg különböző tényező együttállása kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen útra lepjen. Mindenképpen kell hatalmas nyitottság és bátorság ahhoz, hogy valaki egy komplett életet hátrahagyva teljesen ismeretlen fába vágja a fejszéjét, de a szerencse is nélkülözhetetlen. A legfontosabb azonban az, hogy ki kell törni abból a fajta kishitűségből, ami rárakódott Magyarországra, illetve ránk, magyarokra az elmúlt pár évtizedben. A többi jön magától.
Miként reagáltál, amikor megtudtad, hogy Afrika szíve lesz életed következő csomópontja?
A kezdeti izgatottságot követően először lélekben készültem rá, aztán a konkrét napi jellegű problémákra, amikből azért jó pár akad Afrikában. Rengeteg dologhoz nem lehet ott hozzájutni, amikhez amúgy hozzá vagyunk szokva.
Mik ezek? Egyáltalán, hogyan képzeljük el a helyi kereskedelmet?
Kezdjük azzal, hogy az itteni fizetések rendkívül alacsonyak, a minimálbér például jelenleg napi 3.11 Ghana Cedi, ez körülbelül 500 forintnak felel meg - és ez is csak a januári, húsz százalékos emelés után -, de egy jónak mondható irodai állás sem fizet többet 200-400 Cedinel havonta (32000-64000 forint). Vannak ennél magasabb bérek persze, de már az egyszerű irodai munkák is csak a lakosság nagyon kis rétegét érintik. A piac is nyilván ennek megfelelően alakul, nehéz tehát beszerezni a minőségi, drágább termékeket, illetve ha kaphatók is, az importtal kapcsolatos költségek és a kereskedők haszna nagyon feltornásszák az árakat. Én Takoradiba kerültem, és szerencsére ha itt nem is mindig, de a fővárosban található dél-afrikai láncokban gyakorlatilag barmi beszerezhető reális áron a napi szükségletek közül.
Milyen hiánycikk okozza a legnagyobb gondot?
Az áram- és vízellátás. A mai nap sorjában a hetedik, mikor nem folyik víz a csapból. Alapvetően minden ház mellett van egy víztároló tank, de van, hogy tartálykocsiból kell vödörrel hordanunk a vizet. Átlagban heti két napot töltünk áram nélkül, de erre mindenki fel van készülve, nekünk is van saját generátorunk.
Pörgessük vissza az időt, augusztus elseje, lelépsz a repülőről. Mit láttál ott és akkor? Mi az, ami egyből a szemedbe ötlött, hogyan néztek rád a helyiek?
A megbízatás előtti látogatás, illetve egy 2008-as angolai projektem nyomán sok meglepetésre nem számítottam, bár a két ország is alapvető különbségeket mutat. Luandában, Angola fővárosában fehér emberként nem ajánlatos az utcán mászkálni, ezért már amikor megérkeztem, eléggé feszült voltam. Az a pillanat, amikor hajnali 5-kor, nyolc órás repülőút után kilép az ember a gép ajtaján, és megcsapja az a tipikus illat, és már ilyen korán 30 fokra szökik a hőmérő higanyszála, felejthetetlen. Aztán a két és fél órás sorbanállás a vízumellenőrzés miatt, majd a puszta földre lerakott csomagok, sok nyüzsgő kis afrikai, a zsivaj, és az, hogy kilépve a kapun fogdosni kezdtek, eléggé átformálják az élményt.
Gyanítom, hogy ez letaglózott elsőre.
Később jöttem rá, hogy ez utóbbi nem rosszindulatú, csak nem nagyon látnak fehér bőrszínt. Elsőre ez elég nehezen emészthető élmény nekünk, európai kultúrában nevelkedett embereknek, mert hozzászoktunk a magánszféránk meglétéhez. A repteret elhagyva aztán szembesül az ember a szegénységgel, a taxiként szolgáló rothadó autókkal, a hullámlemezből eszkábált házakkal, a szakad ruhában, gumiabroncsokkal játszó gyerekekkel… Ghánában ez kicsit másképp néz ki, az emberek sokkal barátságosabbak, nem agresszívek, az ország relatíve biztonságos. Accrában, a fővárosban elterülő nemzetközi reptér is sokkal jobban mutat. A szállodák személyzete jellemzően készséges és kedves. Ami szembetűnő volt rögtön első este, az a vezetési stílus.
Durvább a helyzet az utakon, mint itthon?
Ez finom megfogalmazás, a sokszor hivatkozott „pesties” vezetési stílus úriemberhez méltó az ittenihez képest. Nagyon körültekintően es defenzíven kell vezetni. Hogy csak egy példát mondjak: egy kétsávos körforgalmat jellemzően legalább négy autó próbál meg egymás mellett birtokba venni. Mindennapos látvány az útra dőlt villanyoszlopok, jelzőlámpák, és az út szélén elhagyott, papírgalacsinra hajazó roncsok. Egyébként Afrikában, fehérként autót vezetve igen nagy az esély arra, hogy a rendőrök félreállítsanak. Mindenki pontosan tudja, hogy ha nem csináltál semmit, akkor itt a pénzről fog szólni a történet. Persze ez valahogy érthető is annak fényében, hogy sok rendőr nem kap fizetést, csak kiküldik őket az utcára azzal, hogy "gyűjtsetek magatoknak."
Vannak lehetőségek a szórakozásra, vagy a sok munka mellett nincs is módjuk kikapcsolódni a helyieknek? Ha véget ér a munkanap, akkor mit csinálnak?
Takoradi a tengerparton van - a házamtól a partig körülbelül 300 méter -, de mivel a part itteni szakasza eléggé sziklás és alapvetően vulkáni kőzet alkotja, a homokos strandhoz utazni kell 20-50 kilométert. A helyiek persze nem zavartatják magukat, lemennek fürdeni bármikor. Vannak ún. spotok a parton, ezek amolyan szabadtéri bárok, ahol esetleg még dj is van, a fiatalok ide járnak. Mozi nincs, nagy ritkán szervez valaki egy-egy koncertet, egyedül két diszkó van. A fehérek leginkább abba a 4-5 bárba járnak munka után, amit fehérek nyitottak fehéreknek. Szerencsére az utóbbi időben már a helyiek is elkezdtek járni ezekre a helyekre, úgyhogy megszűnt az izoláció...
Mi a helyzet a higiéniával, élelmiszerekkel? Egy turista ne is álmodjon arról, hogy elmenjen egy helyi étterembe autentikus ételeket fogyasztani?
Itt simán látsz az utcán dolgát végző embereket, vagy a piactéren a csatornába pisilő kislanyt. Ezekkel először nehéz megbarátkozni, de mindennek megvan a háttere, és hát senki nem fogja megváltani a világot e tekintetben sem, úgyhogy megtanulsz elfordulni. A csapvíz nem megbízható, jégkockát is ásványvízből kell készíteni. Találni persze nyugati színvonalú éttermeket, ahol bár helyi alapanyagokból, helyiek főzik meg az ételt, a feldolgozás és a találás azonban más, mint amikor a nyílt utcán sütöget valaki, akitől nyilván nem szívesen vásárolnál kaját.
Gondolom voltál helyi kisboltban beszerezni ezt-azt, ez egy tipikus pont, ahova az ember mindenhol betér a világon. Itt mit tapasztaltál? Vannak tisztítószerek? Péksütemény? Hús? Tej? Sör? Red Bull?
A klasszikus ghánai kisbolt jellemzően egy garázs néhány polccal, és az innen-onnan összevásárolt termékekkel, sokra nem jut vele az ember. Ugyanakkor furcsamód sör, Coca-Cola és Red Bull mindenhol kapható... A sör kapcsán annyit érdemes még megjegyezni, hogy sok helyen nem árulnak alkoholt, mert az ország fele muszlim vallású, de ahol igen, ott jellemzően Heineken és Becks kapható a helyi sörök és a Guinnes mellett. A tej jellemzően import, húst viszont az éttermekből veszünk, mert az biztos forrás. Minden egyebet a dél-afrikai nagy szupermarket-láncokból szerzünk be, de érdekes, hogy például a Domestos, ami számomra elég alapvető termék, egyszerűen nincs Takoradiban.
Erről jut eszembe: hogyan viselkednek veled? Meg kell-e húznod magad, mert itt te vagy a kisebbség, vagy épp ellenkezőleg, a nagy fehér istenként tisztelnek? Egyáltalán, miképp kommunikáltok?
Az említett szupermarketekbe jellemzően fehérek és felsőbb osztályú helyiek járnak, úgyhogy ott nincs probléma. A helyi shopokban mar rögtön feltűnő jelenségként kezelnek, de inkább barátságosan mint kellemetlenül. Simán lehet mászkálni a helyi piacon is mindenfele atrocitás nélkül, gyakran kap az ember egy mosolyt, kacsintást vagy pacsit. Ráadásul mindenki beszél angolul.
Végül is örülsz-e, hogy ott lehetsz, ahol most vagy? Hogyan foglalnád össze a benyomásaidat?
Azt kell mondjam, hogy így bő fel év távlatából kifejezetten jól döntöttem mikor elfogadtam ezt a megbízást Nem ez az ideális környezet amit az ember magadnak kívánhat, viszont sokkal rosszabb tapasztalatokról is írhattam volna, ha egy más kultúrába, országba csöppenek Ennyi idő alatt sok barátot szereztem itt, ettől nagyon sokban függ az ember komfortérzete Egyébként egy kutatás eredményi azt mondta, hogy egy ilyen horderejű eletter-valtozas elfogadása és megszokása nagyjából 6 hónapig tart. Azzal, hogy idejöttem, rengeteg tapasztalatot gyűjthetek szakmai oldalon, kiváló anyagi feltételeket biztosít a cég, és meg néha nehéz is, pár év múlva felejthetetlen élményekkel a tarsolyomban fogok egy újabb kalandba belecsapni a világ egy másik pontján Hogy mit vesztettem? Erre a kérdésre nincs válaszom!
