Vasárnap otthon, hazai pályán szenvedett fájdalmas vereséget a magyar férfi labdarúgó-válogatott Írország ellen (3-2), és ezzel ismét meghiúsult a világbajnoki kijutás. Csak összehasonlításképp: az ellenfél az elmúlt két évben egyetlen egyszer sem tudott kettőnél több gólt lőni, előttünk az utolsó ilyen alkalom elszenvedője Gibraltár volt…
Persze haragudhatunk Ronaldóékra, akik, ha csütörtökön megverték volna az íreket, már nem lett volna tétje a tegnapi meccsnek, csak ez megint önbecsapás lenne.
Fizikailag bedaráltak minket a szigetországiak, oda-vissza. Kiderült, hogy Marco Rossi sem varázsló.
Ideig-óráig képesek vagyunk jobb teljesítményre, de ezt már nem tudjuk állandósítani egy teljes sorozaton át.
A tegnapi vereség csak a tükör volt. A kép, amit mutatott, sokkal régebben torzult el. A magyar futball régóta haldoklik, csak most aztán ránk borult a kórházi függöny is.
Balsors, akit régen tép?
Szóval immáron 40 éve tart az átok. Détáriék óta felnőtt két generáció.
Nagyon nincs miről beszélni: a csoportunk harmadik helyén végeztünk, úgy, hogy az első két helyen záró portugálok és írek ellen is csak 1-1 pontot tudtunk szerezni (viszont ezen a 4 meccsen összesen 10 gólt kaptunk), egyedül az örményeket vertük meg (oda-vissza).
Hiába emelték meg a létszámot, Magyarország így sem fért be a legjobb 48 csapat közé.
Utólag persze mindenki okos, sokan most bűnbakokat keresnek. Pedig ez a pofon nemcsak a nemzeti csapat szintjén kínos: mögötte egy mélyebb, rendszerszintű probléma is rejtőzik, a magyar futball utánpótlás-nevelése ugyanis komoly bajban van.
Csányi könnyei és a valóság: 40 éve várunk, de min változtattunk?
A kudarc után Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke is értékelte a történteket.
„Talán, ha a kormány által is nagyon fontosnak tartott, sokat kritizált, de sikeres 5/1-es szabályt még korábban bevezettük volna, vagy még szigorúbb lenne, akkor mostanra eredményesebb lehetne a magyar válogatott.”
Csakhogy nem a szabályok hiányoznak. Hanem a teljes, koherens futballkultúra.
Az MLSZ elnöke a jövőről is beszélt:
„Reméljük, a szabálymódosítások és az akadémiák munkája révén sikerül jól szerepelnünk a soron következő Nemzetek Ligája-sorozatban és az Eb-selejtezőkön, mely után a következő világbajnokságra már nem jelent majd problémát kijutni.”
A kijelentés egyszerre optimista és aggasztó: azt jelzi, hogy a szövetség bízik a reformokban, ugyanakkor beismeri, hogy a jelenlegi rendszer még messze van az ideálistól.
Nulla magyar akadémia a világ top 100-ban. Nulla.
A Sporttudományok Nemzetközi Központja (CIES) nem hazai sajtó, nem ellenzéki újság, nem facebookos véleménycsoport. A CIES a világ egyik legnagyobb futballkutató intézete, és idén kijelentette: egyetlen magyar akadémia sem fért be a világ 100 legjobbja közé. Egy sem.
Friss, októberi rangsora világosan mutatja, hol állunk: a világ legerősebb futballakadémiáit évről évre értékelik, az idei élmezőnyben a portugál Benfica, a spanyol Barcelona, az argentin River Plate és a holland Ajax szerepel - olyan műhelyek, amelyek évtizedek óta a nemzetközi futball legfontosabb utánpótlásbázisai.
És a magyar akadémiák? Egyik sem fért be az első százba.
Ez a tény szégyen: a hazai rendszeren belül nem születnek olyan játékosok, akik tartósan, meghatározó módon helyt tudnának állni a nemzetközi szintű bajnokságokban. És ha az akadémiák nem képesek ilyen játékosokat nevelni, az közvetlenül kihat a nemzeti csapat teljesítményére is - ahogy azt tegnap nagyon fájón tapasztaltuk.
Szoboszlai Dominik nem a magyar akadémiai rendszer „terméke”. Willi Orbán sem, Kerkez Milos sem, ahogy Loic Nego sem.
Ha a magyar akadémiák nem termelnek olyan játékosokat, akik megállják a helyüket komoly bajnokságokban, akkor a válogatott sem fog. Ez ilyen egyszerű. A válogatott nem varázskalap, amelyből, ha baj van, hirtelen Bundesliga-játékosok ugranak elő.
A magyar futball nem tegnap bukott el – hanem évtizedekkel ezelőtt, és azóta hazudjuk, hogy építkezünk
Nem csak a tehetségek hiányáról van szó. A probléma gyökere jóval mélyebben keresendő. A hazai akadémiák nagy része ma már sokkal inkább mini klubként működik, mint valódi nevelőközpontként. A hangsúly az eredményeken van – az U15-ös bajnokság megnyerésén, a látványos hétvégi győzelmeken –, miközben a hosszú távú fejlesztés másodlagossá válik.
Pedig a pályán mindig az utánpótlás minősége jelenik meg, így volt ez tegnap is.
Amíg azonban a rövid távú siker fontosabb, mint a képzés minősége, addig a magyar futball nem fog előrelépni.
A magyar utánpótlás évek óta egyetlen dolgot termel megbízhatóan: kifogásokat.
Az egyik legsúlyosabb gond az edzőképzés állapota. Sok szakember „túlélő” üzemmódban dolgozik: alkalmazkodnak a rendszer hibáihoz, nem pedig alakítják azt. Oktatók helyett gyakran végrehajtókká válnak, és ez a szemlélet természetesen az akadémiákon is továbböröklődik. Ráadásul kihalófélben van a jól képzett, igazi szakember is.
Infrastruktúra van, nevelőműhely nincs
Pedig papíron sok minden adott lenne: remek pályák, modern stadionok, felszerelt edzőközpontok, rengeteg pénz, támogatások. A gond ott kezdődik, hogy mindez önmagában kevés. A legtöbb hazai akadémiából hiányzik a szakma, a hosszú távra építkező szemlélet, amely a sikeres európai műhelyeket jellemzi. Miközben Portugáliában, Hollandiában, Argentínában ténylegesen futballistákat képeznek, mi épületeket és infrastruktúrát halmozunk, koncepció nélkül, valódi szakmai elszámolás nélkül.
A tegnapi vereség konklúziója
A válogatott nem attól nem jutott ki a világbajnokságra, hogy tegnap elcsúszott egy koncentrációs hibán. Hanem attól, hogy 30 éve sem tudjuk rendbe rakni az utánpótlást.
A magyar válogatott veresége nem elszigetelt esemény, hanem tünete egy súlyos betegségnek: a hazai futball-nevelés gyökérproblémáinak. Amíg az utánpótlás-képzés nem tiszta, nem átgondolt és nem a játékosok hosszú távú fejlődését tartja szem előtt, addig a nemzeti csapat is újra és újra kudarcot vall majd a komolyabb sorozatokban.
A kérdés tehát nem csak az, hogy „kik jutnak ki a világbajnokságra”, hanem az is, hogy „milyen Magyarországot építünk a futballban”: egy versengő, rövid távra fókuszáló rendszert, vagy egy olyan nevelési szisztémát, amely valóban hosszú távra gondolkodik, és stabil alapokat teremt.
Ideje kimondani: nem a szabályoktól lesz jobb a magyar foci. De nem is egy új kapitánytól. Hanem attól, hogy egyszer végre valódi akadémiákat építünk, nem díszdobozokat, hanem nevelőműhelyeket.
Megint azt hazudjuk magunknak, hogy majd legközelebb. Pedig nincs „legközelebb”. Mert nincs rendszer, ami legközelebb jobb játékosokat adna ki magából.
Amíg ez nem történik meg, addig minden vereség után majd jön a szomorú cincogás: „nagyon közel voltunk”.
Igen. Nagyon közel vagyunk - a következő kudarchoz is.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
