Amikor azt a kérdést teszik fel, hogy gazdasági értelemben mikor érjük utol Ausztriát vagy a fejlett nyugat-európai államokat, a válasznak általában a bruttó hazai termék szokott lenni a kiindulópontja. Azt kellene elérnünk - hangzik az érvelés -, hogy az egy főre jutó GDP vásárlóerő paritáson elérje a nyugati szintet. Ez igaz, csakhogy a laikus közfelfogás sokszor azt is feltételezi, hogy ezzel elérjük a fő célunkat, vagyis azt, hogy a magyar életszínvonalat is sikerül felzárkóztatni a nyugati szintnek legalább a közelébe. – írja a g7.hu.
Pedig ez nem így van, mert a GDP és a jólét között csak sokkal bonyolultabb összefüggések érvényesülnek. Ha igaz lenne, hogy az egy főre jutó GDP bizonyos szintje egy bizonyos életszínvonalat biztosít Európában, akkor az is igaz lenne, hogy a nyugati országokban akkor éltek volna úgy az emberek, mint mi most, amikor náluk annyi volt a GDP értéke, mint most nálunk. Ugyanakkor az etalonként emlegetett Ausztriában 2001-ben volt annyi az egy főre jutó GDP, mint tavaly nálunk (vásárlóerő paritáson, változatlan árfolyamon). Úgy élünk most, mint az osztrákok 2001-ben?
Aki annyi idős, hogy az ezredforduló környékéről lehetnek reális emlékei egy külföldi utazásról, az rögtön érezheti, hogy ezzel az összehasonlítással valami baj van. Szubjektív emlékeink szerint messze nem engedhetünk meg magunknak manapság annyit, mint tizennyolc éve egy osztrák polgár. Németország 2003-ban, Olaszország és Anglia pedig 2004-ben regisztrált akkora GDP-t, mint a 2018-as magyar érték, mégis abszurdnak látszik, hogy a mindennapokban elértük volna az ő szintjüket.
A szubjektív emlékek mellett elég nehéz objektivitást vinni az ehhez hasonló összehasonlításokba. Hiába nézzük meg, hogy 2003-ban egy átlagos német fizetés mellett hány hónapig kellett dolgozni egy mobiltelefonért vagy egy autóért, hiszen ez már szinte semmit sem jelent a 2018-as magyar viszonyokra nézve. Amibe mégis bele lehet kapaszkodni, az a Big Mac index, mert a hamburgerek hamburgere meglehetősen szabványos és a változásoknak ellenálló termék.
A kérdés ezért úgy tehető fel, hogy hány Big Mac-et lehetett vásárolni egy éves átlagfizetésből egy adott országban abban az évben, amikor ott a GDP értéke közel állt a 2018-as magyaréhoz. Az eredmény kijózanító. Az Egyesült Királyságban például 2004-ben 13,9 ezer darab Big Mac-et lehetett vásárolni egy éves átlagfizetésből, mi azonban tavaly csak 4465 darabot tudtunk venni, miközben az egy főre jutó GDP ugyanakkora volt. Ez több mint háromszoros különbség.
Nyugat-Európa elég egységes képet mutat abban, hogy a 2018-as magyar GDP-szint mellett az éves átlagkeresetekből nagyjából mindenhol 10-12 ezer Big Mac-et lehetett vásárolni.Talán meglepő lehet, de Portugáliát az egy főre jutó GDP-ben éppen ezekben a hónapokban előzzük meg, a hamburgerindexben pedig már le is lehagytuk. Ha így nézzük, akkor Portugália lehet az első nyugat-európainak tekintett ország, amelyet ebben a meglehetően lazán értelmezett életszínvonal mutatóban megelőztünk. Az igazán releváns kérdés ma ebből a szempontból az, hogy hogyan érezzük: élünk olyan szinten, mint a portugálok? – ezt tessenek végig gondolni.
