A táncos filmjeiről ismert Banovich Tamás készítette el azt a tipikusan (akkori) magyar „zenés nagyfilmet”, amelyet a hatalmas sikeren kívül nem sok kötött össze mondjuk a Beatles-filmek pörgős-boldog hangulatával. A főszereplő egy nem éppen életerőtől és lelkesedéstől duzzadó diák, a jelenetekben mindenki tüftig, visszafogott, nyakkendős, udvarias, szürke – éppen olyan, mint az akkori magyar valóságban, az 1956 utáni apátia sivárságában, a vágyakozásban, amelyet majd csak az 1968-as események oldanak fel ideig-óráig.
1967 nyarán Balatonlellén meglepő programra került sor: az itteni kertmoziban mutatták besor az új magyar zenés játékfilmet, Ezek a fiatalok címmel. A nyilvánvaló taktika azonban nem vált be: a délután 4-re meghirdetett vetítésre százával tódultak a helyszínre vonatokon érkező nézők, akik végül zsúfolásig megtöltötték a kertmozit, és ez így volt az elkövetkező 10 nap során is. Bár hivatalos statisztikák nem állnak rendelkezésre, becslések szerint pár hónap alatt közel egymillióan nézték végig a városokban és Budapesten csak fokozatosan bemutatott másfél órás, elsősorban zenés filmet.
Vajon mi volt a hatalmas siker oka? Az igazat megvallva annyi csak, hogy itt szerepelhettek először nyilvánosan, saját szerzeményeikkel a – persze megválogatott – magyar beat-együttesek és énekesek. Mondanám, hogy a legfontosabbak, de ez azért túlzás lenne: hosszú lenne most felsorolni azokat, akiket még ennyire sem kényeztetett el az akkori kultúrpolitika. Mert lássuk be, hogy azért az Illés, az Omega vagy éppen Koncz Zsuzsa sohasem tartoztak az igazi „ellenségek”, a tiltottak közé.
Akkoriban egyetlen Rádiója volt az országnak, amely csak nagyon ritkán sugárzott beat-zenét, a külföldi sztároknak pedig esélyük sem volt a szerepeltetésre – legfeljebb képeket, lemezborítókat nézegethettek a fiatalok, mégpedig az Ifjúsági Magazinban, amely természetesen a KISZ lapja volt. Természetesen a televízióban sem jelenhettek meg. A film egyébként meglehetősen óvatosra sikeredett, olyannyira, hogy még az Ifjúsági Magazin kritikája szerint is „visszafogott” alkotás, túl szolid és nem elég őszinte.
Mégis, sokak szerint a rendezőnek, Banovichnak köszönhető az, hogy a műfaj lassan, de biztosan elterjedhetett a hivatalos zenei életben is, sőt vannak olyanok is, akik innen vezetik le a későbbi nyugat-európai fellépések engedélyezését is (1968 – Omega és Zorán, Anglia).
Nem beszélve arról, hogy két év múlva mutatták be a következő alkotást a műfajban, Extázis 7-től 10-ig címmel, de ez már egy másik fejezet…
