Fábián Tamással még 2025 végén, Szombathelyen beszélgettünk. Könyvbemutatóra érkezett a Líra könyváruházban. Végig néztem, ahogy dedikál, beszélget, s valahogy életszerű volt, hogy a Nyugat.hu-nak adott interjújának egyik fő témája mi lenne más, mint azon emberek sorsa, akik vidékről Budapestre kerülnek, vagy éppen ott maradnak. Főleg, mert a könyve meghatározó része is erről szól.
Roznár Gyöngyi (Nyugat.hu): Néztem az életrajzodat, Nyíregyházáról indultál, Debrecenbe jártál egyetemre, vagyis vidékről származol. Miközben, ha valaki csak a tartalmaidat látná, könnyen azt mondaná, hogy „tipikus belvárosi lipsi”. Mennyire dolgozik benned ez a kettősség?
Fábián Tamás: 2009-ben végeztem el az alapszakot Debrecenben, és akkor kezdtem a mesterképzést a Műszaki Egyetemen. Most már 16 éve élek Budapesten. Az életem első felét vidéken töltöttem, a másodikat a fővárosban. Sőt, Budapesten belül is van egy kettősség: laktam Budán, a Vár környékén, és laktam Pesten, a nyolcadik kerületben is. Ez a két arc nagyon különböző.
„Kellett néhány év, hogy otthonosan érezzem magam Budapesten”
Budapest-centrikus ország vagyunk: aki érvényesülni akar, vagy külföldre megy, vagy Budapestre. Miért van az, hogy amikor valaki elkezdi a budapesti életet, sokszor mintha el akarná felejteni, ami előtte volt? Sokszor látni, hogy aki Budapestre kerül, görcsösen próbál „pesti” lenni.
Valóban van egy embertípus, aki, amint bekerül a pesti körforgásba, próbál asszimilálódni, felvenni a kozmopolita stílust, nehogy kinézzék. Ez bennem is megvolt jó ideig. Kellett néhány év, hogy otthonosan érezzem magam Budapesten, és ne egy kívülállóként, aki kompenzálni akar. Mostanra ez nyugvópontra jutott bennem.
„…ne kelljen se szégyellenie, se elrejtenie, hogy vidéki.”
A könyvem, amit írtam, részben erről szól: feldolgozni ezt az ugrást. Azt szeretném, hogy ha egy vidékről jött olvasó veszi kézbe ezt a könyvet, ne érezze magát egyedül, ne kelljen se szégyellenie, se elrejtenie, hogy vidéki. Ha pedig budai, értelmiségi közegből jön valaki, akkor a könyvet olvasva legyen érzékenyebb arra, hogy a világ nem csak az ő buborékjából áll, és nem mindenki ismeri azokat a kulturális kódokat, amiket Budapesten alapnak veszünk.
Sokat jársz vidékre újságíróként, most a könyvbemutatód kapcsán is. Érzed-e, hogy változott valami az elmúlt években?
Nehéz megmondani, mert egy könyvbemutatón keveset vagyok egy településen „városlakóként”, inkább csak beszélgetek az ott élőkkel a dedikálásnál. De például Debrecenben érdekes volt látni, hogyan olvadt a korábbi „60 százalékos Fidesz-hangulat” odáig, hogy már nem csak suttogva mernek kormánykritikus véleményeket mondani.
Ehhez azért kellett egy odatelepített és sok tiltakozást kiváltó akkumulátorgyár is, nem?
Valószínűleg. Egy ilyen beszélgetésben az akkumulátorgyár simán előjön, látszik, hogy más szelek fújnak, mint korábban.
Ha nem a vidék hangulatát, hanem szerkezetét nézünk: mennyire van ma esély társadalmi mobilitásra?
Statisztikailag és rendszerszinten is azt látni, hogy a társadalmi mobilitás sokkal kevésbé működik, mint 20–30 éve. A közoktatás és a felsőoktatás fizetőssé tétele, a struktúrák fenntartásának hiánya, a szegregáció beszűkíti a lehetőségeket egy nyíregyházi, szombathelyi, vagy bármilyen vidéki fiatalnak, ha nem nagyon tehetős, vagy nagyon támogató családból jön.
Te milyen családi háttérből jöttél?
A szüleim pedagógusok, első generációs értelmiségiek: kistelepülési világból jöttek. Igaz, a 90-es években a pedagógus státusz szerintem megbecsültebb volt, mint ma.
A NER jött, Fábián Tamás ment
Újságíróként mennyit segít, hogy mindkét közeget ismered?
Ez nem úgy működik, hogy tudatosan „most felveszem a vidéki kalapot”, de segít. Amikor kistelepülésekre megyek riportozni, könnyebb megszólítani embereket, és könnyebb kezelni azt is, ha kezdetben bizalmatlanok, vagy ha bekóstolnak.
A pályád tipikus magyar médiahistória: Index, Origo, aztán vissza Index, aztán végül a Telex. Ahogy jött a NER és NER-hez közeli tulajdonosok, úgy mentél tovább te. Mit gondolsz, hol tart most a magyar médiavilág?
2007-ben még kis vidéki lapnál kezdtem gyakornokként, aztán 2009-ben lettem Index-gyakornok, 2012-től pedig teljes állásban az Origónál dolgoztam. Már a NER-en belül is rengeteget változott minden: régen, mondjuk a G-napig, a Parlamentben még lehetett kormánypárti és ellenzéki újságírókkal normálisan beszélni, ma sokkal inkább célzott támadások, megbélyegzések vannak.
Megkérdezte az embert, aki akkor jött ki a templomból …
Ha már a gyors riportok: a leghíresebb talán az Orbán Viktorral készült „templomos” videód. Elmesélnéd a történetét? Szerinted mi játszott közre abban, hogy ez ennyire híres lett?
Valószínűleg a helyzet szokatlansága miatt futott be ekkora karriert. Nem is feltétlenül a nézettségben - bár az a félmillió indítás sem kevés egy rövid videónál - , hanem abban, hogy mennyire mémesedett. Ez egy több mint hároméves sztori, de még ma is sokan emlegetik.
Akkoriban hetente kellett Gulyás Gergelynek kiállnia magyarázkodni, hogy „Brüsszel miatt” nincs tanárbéremelés, miközben mindenki tudta, hogy a választási osztogatás utáni megszorítások, a rezsiválság és a háború is ott van. Megakartuk kérdezni mindenről és kaptunk egy olvasói fülest, hogy a templomnál lesz, tehát odamentünk.
Hajnal volt, fél hat-hat körül, sötét, hideg, december közepe. Ott állt négy-öt TEK-es, Havasi Bertalan és a sajtósaik próbáltak elhajtani, hogy „ez nem sajtóesemény”. De mi eldöntöttük: ha bármi történik is, kérdezni fogunk.
Amikor elhangzott az a bizonyos mondat: „Ember, most jövök ki a templomból”, tudtad, hogy ez ekkorát fog ütni?
Nem. Ott, abban a felfokozott helyzetben nem is hallottam tisztán az egész mondatot. Csak azt érzékeltem, hogy mond valamit, és feszült a helyzet.
Amikor visszamentünk a szerkesztőségbe az operatőr kollégámmal, először csak azt néztük, hogy képileg-hangilag rendben van-e a felvétel. Én úgy voltam vele, hogy „nem rossz”, de amikor megmutattuk a többieknek, ők mondták, hogy „úristen, ez nagyon erős”.
Ezt a műfajt, amikor szokatlan helyzetekben és nagyon kitartóan kell valakit a mikrofonnal a kézben szóra bírni, sokan provokációs műfajnak hívják. Te minek tartod ezt?
Nem provokációként gondolok rá, inkább a szükség szülte helyzetként. Mi végigjárjuk a normál utakat: interjúkérelmek, megkeresések, csak sokszor nincs válasz. Ilyenkor a feladat az, hogy a kérdések akárhogyan, de elhangozzanak.
Közben higgadtan kell maradni, az olvasók nagy része is ezt várja: tedd fel a kérdést, ha nem válaszol, kérdezd meg tizenötször, de normális stílusban. Ha agresszívvá válsz, akkor te is annak a torz világnak leszel a része, ami ellen dolgozol.
„Nincs olyan előre megírt forgatókönyvem, hogy valamit mindenképpen el kell mondhatnom, ki kell szednem az interjúalanyomról. „
Ezt a higgadtságot látom a videós interjúidban is. A műsorod címe: Most jövök. Nekem erről azonnal Jancsó Miklós Így jöttem” című filmje jutott eszembe…
Érdekes, mert erre nem is gondoltam, bár szeretem Jancsó filmjeit, szóval a párhuzam nem zavar, sőt megtisztelő. A cím konkrétan az Orbán-videó elhíresült mondatából jött. („Ember, most jövök a templomból”)
Ezekben a beszélgetéseidben is van egyfajta türelem. kivárós lassúság. Nem akarsz mindenáron konfrontálódni.
Ez az alaphabitusom. Nyilván felkészülök, és ha kell, visszakérdezek, de ezek az interjúk nem a napi politikai darálóról szólnak. Nincs olyan előre megírt forgatókönyvem, hogy valamit mindenképpen el kell mondhatnom, ki kell szednem az interjúalanyomról. Néha meg is lepődnek, hogy nem akarunk mindent Orbán Viktorhoz kötni. Mindig elmondom: igen, a Telexnél kritikus lap vagyunk, de van élet a politikán túl is, és nem kell mindent ahhoz viszonyítani.
Mennyire népszerű a sorozat? Jelentkeznek emberek, hogy szerepelni szeretnének?
Vannak, akik ajánlkoznak és ez teljesen normális, hiszen mi sem látunk mindent. De a döntő többségben mi keressük meg az alanyokat. Szerintem azok a beszélgetések működnek a legjobban, ahol bennünk van a valódi kíváncsiság.
Mennyire vagy része a „celeb-körforgásnak”? Tudod, amikor ugyanazok az emberek pörögnek körbe-körbe az összes műsorban.
Igyekszem ezt elkerülni. Persze van, hogy valakinek épp aktualitása van, mert könyve, filmje, lemeze jelenik meg és ilyenkor médiaturnézik, de mi próbálunk olyankor is máshogy kérdezni. A médiában van egy nyomás, hogy kiszolgáljuk az igényeket, de azt gondolom, hogy fontos olyan embereket is megmutatni, akik értékesek, de nem celebek. Ha egy ilyen interjút „csak” 50 ezren néznek meg, az is hatalmas szám.
Bravúros mutatványok, amiket senki se látott
Térjünk vissza a könyvedre. Az újságírók gyakran írnak könyvet, de az sokszor publicisztika vagy riport. Te miért regényt írtál?
A szépirodalom nagyon régóta érdekel: olvasni és írni is. Próbálkoztam korábban versekkel, novellákkal, de 25 éves korom körül be kellett látnom, hogy még nincs miről regényt írnom: nem volt hozzá elég tapasztalat, inkább csak az írásvágy volt meg. Aztán eltelt egy évtized, elengedtem, és egyszer csak mégis elkezdett bennem keringeni ez a többféle életszakasz, a vidék–Budapest ugrás, az osztályváltás élménye.
A cím honnan jött: Bravúros mutatványok, amiket senki se látott?
Arra utal, hogy mindannyiunk életében vannak olyan nehéz helyzetek, amiket valahogy megoldunk, túlélünk, megugrunk, de senki sincs ott, hogy megtapsoljon érte minket, nem kerülünk címlapra vele. Ezek a mi kis bravúros egyéni mutatványaink a hétköznapokban. A könyv szereplői is ilyen belső küzdelmeket vívnak.
Úgy érzem, ezzel a könyvvel valamit törlesztettél is, magadnak, másoknak…
Igen, talán mindkét irányba. Egyrészt magam felé: ez a könyv segített helyretenni a saját történetemet, ezt a kétlaki létet. Másrészt kifelé, azok felé, akik hasonló úton járnak.
Akárhogy is nézzük, te sikeres vagy: az ország egyik legnagyobb lapjánál dolgozol, ismernek. De a könyv mintha azoknak is szólna, akiknek ez nem sikerült, vagy akik a saját kis világukban maradtak.
Pontosan. Azt remélem, hogy ez a könyv ad valamit azoknak is, akiknek nem alakult ilyen szerencsésen az életük, vagy akik nehezebben élik meg ezt a kettősséget.
A volt osztálytársaim közül is többen olvasták a könyvet, és nagyon kedves visszajelzéseket kaptam tőlük – olyanoktól is, akikkel húsz éve nem beszéltem. Ha ők magukra ismernek benne, és érzik, hogy ez a könyv kicsit kiegyenlíti ezt az aszimmetrikus „Budapest kontra Vidék” viszonyt, akkor már megérte.
Te a médiában mindig elöl, jobbára a kamerák előtt vagy. A magánéletben ezek után mennyire zársz le? Kell védened magad?
Szerencsém van: olyan munkát csinálok, amivel nagyon tudok azonosulni. Amikor felismernek, odajönnek hozzám, az persze jólesik, de a képernyőn való jelenlét leszívja az embert. Szeretek otthon lenni, kevés emberrel, csendben.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
