Négy olyan döntési, illetve ún. társas torzítást mutatunk most be, melyek teljesen automatikusan zajlanak le bennünk, ha nem figyelünk oda, s az eredményük egy rossz megoldás vagy döntés lehet.
Az alapvetően hibás tulajdonítás
Az agy egyik erősen zavaró trükkje a szaknyelvben alapvetően hibás tulajdonításnak nevezett jelenség: amikor velünk történik valami, akkor hajlamosak vagyunk elsősorban a külső tényezőket okolni, ugyanakkor ha mások követnek el hibát, akkor a személyiségük jellemzőivel, tulajdonságaival magyarázzuk inkább a dolgot. Egy példával illusztrálva: ha mi zuhanunk le egy szikláról, akkor jellemzően a természeti adottságokat hibáztatjuk, míg ha egy társunkkal történik ugyanez a baleset, akkor alapvetően arra a következtetésre jutunk, hogy felkészületlenül vágott bele a kalandba.
Több magyarázattal is találkozhatunk ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint hiszünk abban, hogy a dolgok okkal történnek, a világban egyensúly uralkodik, így a mással történő rossz dolgot ő nyilván megérdemelte. Ha viszont mi vagyunk a szenvedő alanyok, akkor előszeretettel áldozatnak érezzük magunkat, s eszünkbe sem jutna az ok és okozat törvénye.
Egy kevésbé kellemetlen magyarázat szerint viszont, amikor külső személyekkel kapcsolatos szituációkat figyelünk meg, akkor elsősorban az emberre fókuszálunk, míg ha velünk történnek a dolgok, akkor sokkal inkább a környezetre. Emellett úgy is magyarázzák a jelenséget, hogy alapvetően tudatalatti szinten dolgozzuk fel az eseményeket, s az agyunknak egyszerűen könnyebb mások hibáit azzal magyarázni, hogy megérdemelték, ami történt, mint hogy nekiálljunk megvizsgálni minden részletre kiterjedően a helyzetet.
Az nyilvánvaló, hogy ez a torzítás miért vezethet rossz döntésekhez. Meg kell próbálni ezért tudatosan korrigálni, ami azt jelenti, hogy amikor másokkal történik valami, akkor szánjunk nagyobb figyelmet a körülményekre, míg ha mi vagyunk a szenvedő alanyai egy esetnek, akkor ne lépjünk át túl könnyedén a saját felelősségünkön.
Halo-effektus
Sokszor egyetlen domináns jellemző alapján vonunk le következtetéseket valakinek a teljes személyiségére nézve. Ez nagy valószínűséggel téves lesz, már csak abból kiindulva is, hogy felszínes benyomáson alapul az ítélet. Rontja a helyzetet, hogy ez a téves ítélet a további következtetéseinket is alapvetően meghatározza az adott személlyel kapcsolatban. Ez még olyan esetekben is így működik, amikor az objektivitásnak kellene meghatároznia az ítéletünket. Egy példa egyszerűbbé teszi a megértését: egy vonzó személynek sokkal könnyebben megbocsátunk, mint egy számunkra taszító személynek, egyszerűen külsejénél fogva az egész embert pozitívabbnak ítéljük.
Ezt az akaratlanul felmerülő reakciót kell tehát kompenzálni bizonyos döntések esetén (sok van belőlük a mindennapi életben: személyi döntések, ítéletek, büntetések, stb.). Meg kell próbálni végiggondolni, hogy ha az adott személyhez kapcsolódó varázs elillanna, esetleg egy másik arcot látnánk, akkor vajon hogyan változna a véleményünk róla?
A sajátcsoport-torzítás
Mindenki számtalanszor találkozott már ezzel a jelenséggel a saját életében, legfeljebb nem nevezte nevén. A lényege, hogy az emberek imádnak valamilyen csoporthoz tartozni, ugyanakkor elég ijesztően a legjelentéktelenebb megkülönböztetéseket is felhasználják ennek érdekében. Egy ismert tanulmányban Henry Tajfel szociálpszichológus arra mutat rá, hogy az embereket teljesen jelentéktelen választások mentén (például, hogy két festő közül kell választaniuk, akiket ráadásul nem is ismernek) csoportokba lehet kényszeríteni. Súlyosabb része a jelenségnek az, hogy ez a csoportba kerülés a további döntéseiket is meghatározza, azaz például a csoportjukba nem tartozó személyekkel szemben diszkriminatívan kezdenek viselkedni más helyzetekben is.
Egy vásárlói hűségpogram kapcsán végzett kutatás szerint az emberek sokkal lojálisabbá válnak egy adott márkához, amikor bekerülnek az úgynevezett arany fokozatú ügyfelek körébe, s ezzel egy csapásra néhány más ügyfél fölé is kerülnek. Ez a tanulmány arra mutat rá, hogy a felsőbbrendűségi érzés egy egészen kis erősítése is komoly következményekkel járhat, jelen esetben, hogy hol és mennyi pénzt költenek el az ügyfelek. Ugyanez játszódik le egyébként akkor is, ha találkozunk egy másik személlyel, akinek ugyanolyan kultikus körbe sorolható márkájú tárgya vagy tárgyai vannak (lehet ez egy telefon- vagy ruhamárka). Ilyenkor bekapcsol a torzítás.
Fontos tehát, hogy amikor azt érezzük, hogy valami jelentéktelen dolog beránt minket egy képzeletbeli csoportba, akkor maradjunk racionálisak, és gondoljuk végig, hogy másként viselkednénk-e egy adott személlyel, ha nem tartozna ebbe a csoportba, vagy épp nem maradt volna kint. Próbáljuk meg tehát felvenni a kívülálló szerepét, s nem megadni magunkat a csoporthoz tartozás rendkívül magával ragadó érzésének.
A Dunning-Kruger hatás
Nem maradhat ki a felsorolásból Dunning-Kruger hatás sem, mely azt takarja, hogy a bizonyos területeken tájékozatlan, gyakorlatlan emberek (más szemszögből: a laikusok és amatőrök) képességeiket sokkal nagyobbra értékelik, mint amivel a szakemberek és a profik rendelkeznek. Ráadásul nem is képesek felismerni és értékelni másnál a valódi tudást vagy tehetséget. Ennek fordítottja is létezik: a kompetens személyek alsóbbrendűségi érzésekkel küzdenek, s azt hiszik, hogy a többiek képességei messze meghaladják az övékét.
Dunning és Kruger egy 2008-as tanulmányában arra is rámutatott, hogy azok, akik túlértékelik saját képességeiket, általában nem képesek elfogadni a kritikát és a visszajelzéseket a tevékenységükkel, teljesítményükkel kapcsolatban, ezáltal egy hamis sikerélményt kreálnak maguknak, aminek a valóságban nincs semmi alapja.
Bár a sikerélmény és a mindentudás érzése nyilván mámorító, de az már kevésbé, ha eközben néhány ember szerencsétlen bohócnak tart. Ezért érdemes törekedni arra, hogy egyrészt ne másokat vizsgálgassunk, ítéljünk meg, s aztán helyezzük magunk alá, hanem sokkal inkább saját korábbi teljesítményünkhöz, képességeinkhez mérjük magunkat, így próbáljunk meg folyamatosan fejlődni. A verseny jó dolog, de amikor az időnk nagy részét mások elemzésével töltjük (különösen ha nem egy igazi versenyről van szó, mint például sport esetében) - ráadásul teljesen hibás eredményre jutunk, hiszen jócskán alábecsüljük a konkurenciát -, akkor inkább kezdjünk el saját magunkra koncentrálni!
