A falusi meccsnek különös, semmihez sem hasonlítható hangulata van. A falusi meccs izgalma szinte mindig kenterben veri a magasabb osztályú meccsét. A falusi meccs sokkal fontosabb egy település életében, mint azt a laikus gondolná. A falusi pálya és környéke - ha meccs van - igazi agora öregnek és fiatalnak, remek játszótér a gyerekeknek.
Különösebb tét nélkül
Ilyen és hasonló szentenciákat hall az ember a falusi meccsről úton-útfélen. De vajon megfelelnek-e ezek a megállapítások, ezek az olykor túlzó, már-már önmagukat karikírozó bölcsességek a valóságnak? A kérdésre az Ikervár-Pecöl örökrangadón keressük a választ.
A meccs vasárnap délután öt órakor kezdődik, de már negyed öt tájékán jó pár autó áll pálya körül, szépen - ahogyan a sportriporteri közhely mondja - gyülekezik a közönség. Igazi szurkoló egyébként sem a kezdés előtti másodpercekben esik be az arénába, ellenkezőleg, ha teheti, belekóstol egy kicsit az ifik összecsapásába is. Nem árt, sőt kötelező tisztában lenni a jövő reménységeinek képességeivel, azzal, hogy mi várható az utánpótlástól.
Az Ikervár-Pecöl mérkőzésnek egyébként nincsen különösebb tétje, a vendéglátók már szinte biztosan megnyerték - ahogyan a szurkolók mondják - a megye kettő sárvári csoportját. Egy pont kellene még ahhoz, hogy matematikailag is bajnoknak mondhassák magukat, de ha kikapnak a hátralevő két meccsen, akkor sincsen baj. A nagy rivális Csényének ugyanis legalább negyven gólt kellene rúgnia ahhoz, hogy megelőzze őket. Ez pedig nyilvánvalóan lehetetlen.
Ha már Ikervárra jöttünk jófajta falusi meccset nézni, fotós kollégámmal úgy döntünk, hogy felcsapunk hazai szurkolónak, hogy ezúttal - bármennyire tiszteljük is - hanyagoljuk egy kicsit Pecölt. Komáromi Szabolcs edzőhöz már ebbéli minőségünkben fordulunk, hiszen bemelegítésül azt kérdezzük tőle, hogy nyerünk-e. Az ikervári mester diplomatikus választ ad, azt mondja, majd kiderül, mindenesetre a csapat - mint mindig - győzelemre játszik.
Hazai meccsek idegenben
Az öltözőhöz közeli kapu mögött beszélgetünk, körülöttünk elszánt tekintetű játékosok melegítenek, akik ráadásul duzzadnak az erőtől, úgyhogy nincs okunk kételkedni a tréner szavaiban. Nyerünk. Ehhez szemernyi kétség sem férhet. De vajon indulunk-e a megye egyben? Ez a nagy kérdés, ez izgatja mostanában leginkább a szurkolókat.
A csapat természetesen nagyon szeretne indulni a megyei első osztályban, mondja Komáromi Szabolcs. Ezért küzdöttek, hajtottak a játékosok egész évben, ezért hoztak rengeteg áldozatot a munka vagy éppen a tanulás mellett. A megye egyben való indulásnak - ha meg tudnak még nyerni egy-két szponzort - meglehet az anyagi feltétele, folytatja az edző, egyedül a pályafelújítás jelenthet némi akadályt.
Az önkormányzat ugyanis pályázati pénzt nyert a játéktér teljes renoválására. A talajt negyven-ötven centiméter mélyen kicserélik, ellátják vakondhálókkal, de lesz öntözőrendszer is, úgyhogy a majdani pályát össze sem lehet hasonlítani a mostanival. A felújítás magától értetődően örvendetes, mondja a Komáromi Szabolcs, de amíg tartanak a munkák, addig a csapatnak valahol másutt kell lejátszania a hazai meccseit is.
S mivel a renoválás tudhatóan hosszú hónapokat vesz igénybe, az idegenbeli hazai mérkőzések jelentősen megterhelnék a csapatot és a klubot egyaránt. Mindenesetre ő maga és a fiai is bizakodóak. Mi pedig észbe kapunk, hogy már illetlenül hosszú ideje feltartjuk a mestert, úgyhogy gyorsan búcsúzunk is, s odébbállunk egy házzal.
Csak az Ikervár
A közönség továbbra is szépen szaporodik, lehetünk már százötvenen, de talán kétszázan is. A legtöbben a pálya két hosszanti oldalán állnak, de bőven akadnak olyan szurkolók is, akik a büfé környékén rendezkedtek be - láthatóan mindkét félidőre - a csapat biztatására. Laski János és felesége az igazi nézőtéren várja a mérkőzés kezdetét, de hogy hányadik hazai meccsük lesz a mostani Ikervár-Pecöl, azt ők maguk sem tudják megmondani.
Az biztos csak, hogy a sokadik, hiszen mindketten törzsszurkolónak számítanak. Vidékre, még a legtávolabbi helyszínekre is elkísérik a csapatot, amikor csak tehetik, de semmiféle más mérkőzésre - például Haladás-meccsre - nem járnak. Ők csak és kizárólag Ikervár-rajongók.
Laski János egyébként nagy várakozással tekint a mai meccs elé, mert az Ikervár Pecöl elleni csatái mindig igazi presztízsmeccsek, bárhol álljanak is a csapatok a tabellán. Amúgy a két szomszéd vár játékosai és szurkolói is nagyon jóban vannak egymással, a nagy, az ősi, s a kevésbé kedvelt ellenfél a Csénye.
A nyugdíjaspad
A rangadó kezdetéig van még egy kis idő, úgyhogy a nyugdíjaspadon üldögélő urak is szívesen szóba állnak velünk néhány percre. A nevezetes padot - amelyről kitűnően be lehet látni az egész pályát - most Tancsics József, Süle Imre és Nagy Lajos foglalja el. Süle Imre - két szomszédjával ellentétben - Pecöl-drukker, de ez mit sem számít, az urak meleg, baráti viszonyban vannak egymással.
Ősszurkolók valamennyien, s nem túlzás állítani, hogy odavannak a csapataikért. Ezek a fiúk szeretetből játszanak, nem a pénzért, mondják egyöntetűen, s ez számít csak, semmi más. S az is megfelel a valóságnak, válaszolják kérdésünkre a nyugdíjas fanok, hogy egy-egy megye kettes meccs sokkal izgalmasabb, magasabb színvonalú, mint némely NB I-es, vagy akár válogatott találkozó.
Mert mi volt például a csütörtöki magyar-kuvaiti meccs is? Hát egy gyalázat, legalábbis az első félidő. Ezzel a kritikával mindnyájan egyetértünk, hozzátéve persze, hogy a második félidőben valamelyest, de éppen csak egy parányit azért feljavultunk. Nekibuzdulva szapuljuk még egy darabig az úgynevezett profi futballt, aztán az urak azt javasolják, hogy beszélgessünk egy kicsit a mellettünk álldogáló Vincze Zoltánnal is, mert nála nagyobb, elkötelezettebb rajongója nincs az ikervári csapatnak.
A büszke apa
Vincze Zoltán először is szerényen elhárítja a szerinte erősen túlzó jelzőket. Szereti a csapatot, az igaz, már hogyne szeretné, amikor elnökségi tagja is a klubnak, mondja aztán, de ő maga leginkább a fiaira büszke. Mindkét gyerek játszik ugyanis a csapatban, s a nagyobbik - akit csékának is megválasztottak - ma is pályára lép. A kisebbiket sajnos a legutóbbi meccsen - két sárga lap után - kiállították, úgyhogy a számára befejeződött ez a szezon. Kétmeccses eltiltást kapott. Na de majd ősszel…
Vincze Zoltán azt sem rejti véka alá, hogy egy kicsit szkeptikusan tekint a jövőbe, korántsem biztos ugyanis abban, hogy a csapat elindul a megyei első osztályban. Újabb szponzorok kellenének még, mondja, s a pályafelújítás is akadálya lehet a felsőbb osztályba lépésnek. Mindazonáltal ő is reménykedik, mi mást is tehetne.
Többet aztán nem beszélgetünk, mert a bíró a sípjába fúj, kezdődik a mérkőzés. Eleinte tapogatózó játék folyik, ismerkednek egymással a csapatok, aztán a Pecöl váratlanul vezetést szerez. Nem kell megijedni, figyelmeztetnek bennünket a nyugdíjaspad Ikervár-drukkerei. Mindig ezt csináljuk, mondják, elhitetjük az ellenféllel, hogy van keresnivalója, aztán mi jövünk. Egyszerűen leigázzuk őket.
S úgy tűnik, igazat beszéltek a nyugdíjasok, mert az Ikervár fokozatosan átveszi az irányítást, s nemsokára egyenlítünk is. Tanítsátok még őket, gyerekek, rúgjatok még egyet, javasolja a játékosoknak egy fellelkesedett szurkoló, de több gól már nem esik, 1:1-gyel vonulnak az öltözőbe a csapatok.
Kisebbségben a morgolódók
A szünetben a legtöbben a büfét keresik fel, mi pedig megismerkedünk Őri Krisztiánnal és családjával. A fiatalember - aki felesége és két igen aprócska kislánya társaságában nézi a mérkőzést - is fanatikus Ikervár-szurkoló. Most Vépen lakik a família, de amúgy ő maga tősgyökeres ikervári, s minden hazai meccsre eljön, hogy buzdítsa a fiúkat.
Néha a drukkerek kicsit túllőnek a célon, mondja, de hát ezért vagyunk szurkolók. Nem igaz? De azt is fontos megjegyezni, teszi hozzá Őri Krisztián, hogy nagyobb felfordulástól nem kell tartani ezeken a mérkőzéseken, bárki - akárcsak ő és a felesége - bátran kihozhatja a gyerekeit is a pályára.
A második félidő valóságos hideg zuhannyal kezdődik, megint vezetést szerez a Pecöl. Erre már a nyugdíjasok sem tudnak mit lépni, nem képesek előrukkolni újabb biztató mondatokkal. A csapat csak vergődik, őrlődik, s hamarosan - tizenegyesből - megkapjuk a harmadik gólt is. Elúszni látszik a meccs, de fiúk megrázzák magukat, ismét átveszik az irányítást, s a vége előtt nem sokkal szépítünk is.
Az utolsó percekben nyomunk veszettül, de egyenlíteni már nem sikerül. Kikaptunk. A vereség miatt néhány nekikeseredett polgár bosszankodik csupán. Azt is csak páran mormogják az orruk alá, hogy maradjanak ezek csak ott, ahol vannak, a többség mosolyogva veszi tudomásul a végeredményt. Pecölben mi nyertünk, mondják, nálunk meg a Pecöl. Na és, akkor mi van? Semmi, mert mi vagyunk a bajnokok.
