Kapolcsról mostanában nem sokat hallani. Elvitték tőle a nagy zenei fesztiválok a fényt. Lehet, hogy már nem itt akarja bizonyítani minden fővárosi értelmiségi az ő népi énjét. Nyugisabb, lassúbb, közelibb lett minden.
Órákat töltöttünk elmélázva és a zuhogó eső elálltát várva Magdi néni domboldali vendéglőjében, ahol a falusi család mindent megtett jólétünkért. Isteni volt a lecsó, a palacsinta, a tócsni, a kis udvar eszkábáltsága, a téglafal tövében nyíló tearózsa.
Kiderült, a mai fiatal srácok elképzelhetetlenek szalmakalap nélkül.
A "képzeld bele, amit akarsz" művészet még mindig hódít, de én így bementem megnézni - a többiek inkább kinn megvártak.
Azért ez a tökéletes kerámia mesevilág mindenkit meghajlásra késztetett.
Találkoztunk a fesztivál egyik megújítójával, az egykori pénzügyminiszterrel, Oszkó Péterrel. Egy Indexen megjelent interjúban nemrég így beszélt Kapolcsról: "A sok helyszín helyett a kisebb, koncentrált, tematikus udvarok praktikusabbak, és a közönség számára befogadhatóbbak, hiszen a fesztiválozók jóval személyesebb közelségbe kerülnek az itt fellépő előadókkal."
Próbálkoztunk Sebestény Márta koncertjével – nem jött be igazán a magyar zene XIX. századi történetéről tartott énekkel, szöveggel, tánccal illusztrált előadása. Harcsa Veronika és a Bin-Jip esti koncertjéből úgy hat számot hallgattunk meg. Az viszont tökéletes – Veronika öltözetétől az utolsó hangig - és pont elég is volt.
Végül úgy döntöttünk: szeretünk téged kicsit belassult, emberibb: ecsetre kívánkozó kapolcsi völgy!
