Késő este, az utolsó előtti vonatra szálltam fel egy kisvárosi kiindulási vasútállomáson. A jegypénztár már órákkal az utolsó vonat indulása előtt lezárt, azaz a vonaton, a kalauznál kellett jegyet venni.
Fizet, nem fizet játék
Nem is okozhatott ez nagy problémát, hiszen az indulási állomáson mindössze öten-hatan szálltunk a három kocsiból álló szerelvényre. Az első kocsiba szálltam, s az első megállóig már meg is írta a kalauz az úgynevezett „utánfizetési készjegyet”.
Annak ellenére, hogy az állomások személyzetének megszüntetése miatt a forgalmista szerepét is be kellett töltenie, nem okozhatott gondot két-három állomás között jegyet adnia annak a pár utasnak. A gondok ott kezdődtek, amikor minden közbülső állomáson két-három újabb utas szállt fel, sőt az egyik, nagyobb forgalmú állomáson több mint tucatnyian tódultak a kocsikba.
Ekkor már csak három megállás volt hátra a végállomásig, miközben az időközben felszállóknak – legalábbis egy részüknek - meg kellett írni a menetjegyet, s ha nem pontosan annyit fizettek, amennyibe a jegy került, vissza kellett adni. Azt is figyelnie kellett a jegyvizsgálónak, hogy biztonságosan történjen a le- és felszállás, időben továbbinduljon a szerelvény.
Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a több mint tucatnyi felszálló után az első kocsiban többé már nem jelent meg a kalauz. A végállomáson csak ebből a kocsiból heten-nyolcan szálltak le úgy, hogy ha megvolt a jegyük, azt nem kezelték, ha pedig nem volt érvényes menetjegyük, azt nem tudták megváltani.
Egy tizenhat-tizennyolc éves lányokból álló – minden bizonnyal éjszakai bulizásra tartó – társaság a leszálláskor azon mulatott, hányadszor nem kellett menetjegyet váltaniuk. Én pedig – a vonaton megváltva a teljes útszakaszra a menetjegyet - azon morfondíroztam, mennyien szállhatnak le jegy nélkül forgalmasabb időszakokban.
Így is lehet bliccelni
A jegypénztárak megszüntetésével, egyes pénztárak rövidített nyitva tartásával, a szerelvényeken a jegyvizsgálók számának csökkentésével, a munkakörök összevonásával, a kalauzos jegyváltással „többet lehet veszíteni a vámon, mint ami bejön a réven”. Minél hosszabb egy szerelvény, minél rövidebb a távolság az állomások között, minél több az utas, és minél többnek kell pénzt váltani, annál nagyobb az esélye az ingyen utazásnak.
Persze függ ez a jegyvizsgálók hozzáállásától is. Utaztam már olyan vonaton, ahol a kalauz többször is végigsétált a szerelvényen új felszállókra vadászva, de olyanon is, ahol csak egyszer találkoztam vele, amikor kezelte a jegyemet.
Nem nehéz elképzelni naponta és szerelvényenként hányan szállnak le a vonatról menetjegy nélkül, aminek nem az az oka, hogy mindenáron bliccelni akarnak, hanem az, hogy a kalauz nem ér időben oda hozzájuk, hogy megválthassák menetjegyüket.
Amikor a vasúttársaságok arról panaszkodnak, milyen nagy kár éri őket évente a bliccelés miatt, nem ártana némi önkritikát is gyakorolniuk.
