Az idén a hatvanat betöltő kiváló jazz-zongorista, zeneszerző és tanár szombat este a MUPA-ban összegzett szimfonikus nagykoncerttel, az alábbi interjúban pedig szombathelyi múltról, műfaji sokszínűségről, improvizációról, Mága Zoltánról és Morris Pedro-ról, az általa megálmodott Lamantin táborról is vall. Márkus Tiborral beszélgettünk.
- Szombaton a MUPA-ban foglaltad össze pályád egy nagy részét. Az a szereplőgárdáról is tisztán látszott, hogy ez egy zeneileg és műfajilag is nagyon nyitott szituáció lesz. Honnan ez a széles horizontú zeneszeretet?
- Egy régi vágyam valósult meg szombaton. Műveim egy része szimfonikus átiratban szólalt meg. Ebből következőleg kicsit át is alakítottam ezeket, egyfajta klasszikus köntöst kaptak. Ezzel kapcsolatban mindig hangoztatom, hogy nem a jól ismert divathullámot akarom meglovagolni, mert mostanában tényleg nagyon sokan szimfonikusokkal lépnek fel. Nem akarok senkit kritizálni, de az említettek közül jópár példa akad arra, hogy az átalakított darabok erőltetettek lesznek, és egyáltalán nem áll jól nekik a szimfonikus köntös, inkább ront rajtuk, mint javít. Csak ugye, jól néz ki, hogy sok zenész van a színpadon.
- De nálad korábban is mindig volt kisebb-nagyobb szimfonikus hatás.
- Azokban a darabjaimban, amelyek most nagyzenekarral szólalnak meg, mindig is megvolt ez a motiváció. A Fool’s Gold-ot például már eleve nagyzenekarra írtam - ez 2016-os szerzői lemezemen is hallható - , a többit pedig koncerteken úgy adjuk elő, hogy szintetizátorral imitálom a szimfonikusokat. Most élőben prezentáltuk ezt a hangzást. Nagyszerű muzsikusokat nyertem meg erre a célra. Equinox szeptettemen kívül (amelynek tagjai Kovács Linda, Eszes Viktória, Zana Zoltán, Jász András, Csuhaj Barna Tibor és Jeszenszky György) az Anima Musicae vonószenekar működik közre G.Horváth László vezényletével. A fúvóskart olyan művészekből állítottam össze, akik egyaránt jártasak a klasszikus zenében és a jazzben is, Elek István, Pecze Balázs, Skerletz Gábor, Bizják Gábor, Csuhaj Barna Rebeka, Juhász Endre és Juhász Györgyi személye volt a biztosíték.
A karmester pedig egykori tanítványom, Bálint Mátyás volt. De nemcsak nagyzenekari darabok hangoztak el. Volt olyan, amit rézfúvósokra írtam a mi ritmusszekciónk kíséretében, Linda és Viki egy duó darabomat is előadta, amelyben a színházi-dramaturgiai elemek is fontos szerepet kaptak és voltak olyan Equinox-számok is, amikhez nem nyúltam, úgy adtuk elő ezeket, ahogy a többi koncerten. A zenén kívül volt még egy táncos produkció (Pethő Kincső adta elő az én zongorakíséretemben), és két szám alatt vetített mozgóképes háttér is látható volt. A filmeket Nagy Imre barátom készítette erre az alkalomra.
- Tehát igazi performance volt, amiben nemcsak a különböző zenei műfajok, hanem különféle művészeti ágak is találkoztak. Szombathelyre nem akarod hozni a produkciót?
- De. Tervezem, hogy ha megfelelő támogatást kapunk, ezt a produkciót vidéki városokba, például Szombathelyre is elvisszük, az adott város szimfonikus zenekarainak vagy hangszeres művészeinek közreműködésével.
- Nem ez volt az egyetlen ilyen Gesamtkunstwerk-jellegű munkád a közelmúltban.
- Valóban. Öt évvel ezelőtt a MUPÁ-ban - és Szombathelyen is - előadtuk Bábszínház című szvitemet rock-, klasszikus- és jazz-zenekar kíséretében. Abban is volt tánc, pantomim és vetített háttér is. Mindig is érdekeltek a különböző műfajok egymásra hatásai. A zenetörténetben nagyon sokáig csak ZENE volt, a XX. században szakadtak és távolodtak el egymástól a műfajok és ezzel elkezdődött a fiókozgatás. Aztán amikor ismét eljutottunk odáig, hogy a különböző stílusok határai meglazultak és közeledtek egymáshoz, akkor a kritika ezekkel nem tudott mit kezdeni és mindenáron be akarta erőltetni ezeket a fúziók útján megszületett zenéket valamelyik fiókba. Én a művészetek és ezen belül a zene megbonthatatlan egységében hiszek.
- Ez már egészen fiatal korodban is így volt, nagy prog-rock- és jazz-fanatikusnak számítottál.
- Ez valószínűleg onnan ered, hogy már nagyon fiatal koromban egyforma arányban hallgattam Bartókot és Deep Purple-t. És később persze Chick Coreát. De nemcsak hallgattam, hanem aktívan közreműködtem e műfajok előadásában. Szombathelyen játszottam már helyi rock zenekarokban, miközben klasszikus zenei tanulmányokat folytattam. Aztán persze később, saját zenekart alapítottam, amelyben saját kompozícióimat játszottuk. Már ezekben a szerzeményekben is érezhető volt az említett különféle zenei stílusok hatása. Ezért van az, hogy határozottan ellenzem a különböző műfajok hierarchiáját.
- Tanárként is gyakorlod a nyitott, kommunikatív attitűdöt. Sokszor együtt lépsz fel tanítványaiddal is.
- Tanítványaim között sok tehetséges művészpalánta akad. Ezek a gyerekek megszállottak, a muzsikálásra tették fel az életüket. Ezért megpróbálom segíteni őket a magam eszközeivel. Solymári klubomba az élvonalbeli művészeken kívül sokszor hívok tanítványt vendégül. Nagyon jó velük együtt muzsikálni. A fiatalos energia és tehetség mindig nagy lendületet ad a közös produkciónknak. De egyébként nemcsak vendégként hívok tanítványt. Mostani szeptettem két énekesnője és két szaxofonosa is egykor tanítványaim voltak.
- Szombathely egyszerre volt a motiváló gyermekkor és a kissé zárt világ? Vagy hogy emlékszel vissza zenei otthonodra?
- A mai napig nagyon szeretem szülővárosomat. Az a zenei nevelés, amiben az egykori Hámán Kató Általános Iskola zenei tagozatán és Mihalcsics Lászlónétól (Bébi néni) kaptam, megalapozta zenei tudásomat és műveltségemet. És igen, a rockzenekarokban is sokat tanultam. Morris Pedro rengeteg zenei titokba vezetett be. Ő térített vissza gitárőrületemből - mert próbálkoztam sok hangszerrel: gitárral, basszusgitárral, szaxofonnal - a billentyűk világába. Észrevette és tudatosította bennem, hogy nekem a zongora az igazi hangszerem. És egyben persze a korlátot is Szombathely jelentette. A zeneiskolában sokat improvizáltam. Ezzel nem tudtak mit kezdeni. Magamnak kellett megtalálnom az utat a jazzhez. Ez nem volt egyszerű, sok mellékúttal, kitérővel járt.
Ugyanakkor nagyra tartották az improvizációs képességemet. Miközben én a nálam klasszikus zenét sokkal jobban zongorázó osztálytársamtól ámultam el, ők fantasztikusnak tartották, hogy azonnal képes vagyok egy Mozart menüettet vagy éppen egy Beatles-dalt megvariálni, átalakítani, sokféle köntösbe öltöztetni.
- A kötelék ma milyen erős? Pusztán családi vagy lamantinos is? Miként gondolsz most Szombathelyre? Követed-e az itt zajló eseményeket?
- Sajnos nem sokszor jövök haza. A Lamantin Tábort Tímár Péterrel azért alapítottam, hogy szülővárosomnak is adjak valamit a tudásomból. Szerencsére nagy sikerű a tábor, ami már összeolvadt a nemzetközi jazzfesztivállal. Említett okokból a szombathelyi eseményekről csak barátaimtól és a facebookról értesülök, de amennyire tudom, követem őket.
- Az évfordulóval nem áll meg az élet számodra sem. Mire készülsz a jövőben? Vannak titkos terveid?
- Április környékén jelenik meg az új Equinox album, természetesen saját kompozíciókkal. Az akusztikus felvételek készen vannak, már csak a szintetizátor, ütőhangszeres- és effekt-rájátszások, illetve a keverés van hátra. Ez utóbbiak új színt képviselnek a zenekarban. Szerintem nagyon jó anyagot sikerült rögzítenünk. Ez a szeptett nagyon inspiráló volt számora, ezért is rövid egy év alatt született meg az új anyag, ami tizenegy kompozíciót jelent.
A lemez megjelenését követően szeretnénk minél több lemezbemutató koncerten megmutatni az új zenei anyagot. Tavasszal Budapesten, aztán nyáron fesztiválokon. Székesfehérváron, Balatonbogláron és Temesváron. Ősszel ismét Budapesten Az Opusban illetve a Budapest Jazzclubban. Remélem, ezekhez azért még jönnek koncertek. Aztán nyáron a szokásos táborok, a Lamantin, Sepsiszentgyörg (e kettő művészeti vezetője is vagyok) és a nagykanizsai Zongorás Tábor. És igen, vannak titkos terveim. De azok egyelőre titkosak
- A kortárs jazzben rengeteg izgalmas dolog történik. Mi az, ami hatással van rád, vagy csak pusztán szórakoztat a ma hazai és nemzetközi szcénában?
- Mindig keresem az újat. Azt hiszem, nyitott vagyok ezek befogadására. Ha nem értek valamit belőlük, megpróbálom megkeresni az utat hozzájuk. Mert, mint tudjuk, ők nem keresik az utat hozzám. És örülök, ha rátalálok valami újra. Legutóbb például a lengyel zongorista, Leszek Mozdzer nyűgözött le. Eddig is hallottam róla, de azt hiszem, most fedeztem fel igazán az egyéniségét és a zsenialitását.
- Te jazzben és minőségi zenében lubickolsz egész életedben, de ezzel - nem feltétlenül a saját hibájából - nincs mindenki így, és a médiát is elönti a sokszor rendkívűl lealjasító zenei fertőzés. Mennyiben változott mindez a rendszerváltással? Én emlékszem még vasi jazzklubokra, ahova jártam, vagy arra hogy a debreceni jazzfesztiválon ezrek előtt játszott pl. Joe Zawinul vagy Anthony Braxton. Sokkal jobban bent volt az egész a köztudatban, pedig mégiscsak egy diktatúrában éltünk.
- Igen, a diktatúra alatt valóban szervezettebb, az egész országra kiterjedő jazzklub-hálózat volt. Külföldi jazzfesztiválokra - például a varsói Jazz Jamboree-re - valóságos zarándoklások indultak tőlünk. És, igen, én is elgondolkodtam, hogy miért van, hogy a diktatúrák alatt, a nép szűkös anyagi körülményei közepette hogy születnek meg a legmélyebb mondanivalójú, legművészibb alkotások. Miért fantasztikusak az egykori csehszovák filmek és miért felszínesek az amerikaiak (persze nem akarok az általánosítás hibájába esni). De azért ne legyünk pesszimisták. Hazánkban annyi jazzkoncert, jazzfesztivál, jazztábor, jazzoktatási intézmény és jazz zenekar (köztük bigband) működik, mint még soha. A zenei fertőzésekkel szemben pedig csak védőoltással védekezhetünk. Meg kell mutatni az igazi zenei értékeket és azt is, hogy ezek mitől értékesebbek, mint az igénytelen produkciók. Ez egyfajta misszió. Én is ezt gyakorlom a tanításon kívül könyveimmel, jazztáboraimmal, ismeretterjesztő előadásaimmal és talán még a koncertjeimmel, lemezeimmel is. És tapasztalom, hogy az emberek igénylik az értékes dolgokat és fogékonyak rá.
- Tényleg vannak olyan jelek, amelyek valamilyen jazz- vagy legalábbis minőségi zene-ébredésről beszélnek Mága Zoltán országában?
- Azért meg kell hagyni, hogy az említett hegedűművész és társai tudnak valamit. Megtalálták a módját, hogy lehet mesés összegeket keresni. Monumentalitással, csillogással, tűznyelőkkel és egyéb cirkuszi mutatványokkal csalják be a nem csekély számú közönséget. Semmi bajom velük, aki cirkuszba akar menni, menjen cirkuszba. Amiért viszont mégis káros a tevékenységük, az a népbutítás ténye. Pedig aztán ha már ennyi embert be tudnak csalogatni a koncerttermekbe, igazán az ő feladatuk lenne a közízlés nevelése. Csak ezt félnek megtenni. Azt hiszik, hogy a jónép csak az igénytelen, felszínes produkciókra fogékony és megpróbálnak leereszkedni az ő ízlésvilágukhoz. Pedig nem leereszkedni kellene, hanem fel kellene őket emelni. De ez a mi feladatunk az említett lehetőségeinkkel. Én hiszek benne és csinálom, mégha nem is leszek belőle multimilliomos. És hiszem azt, hogy az, amit csinálok, annak nem a pénz az értékmérője. Vannak dolgok, amik sokkal értékesebbek a pénznél, és sokkal gazdagabbak is leszünk tőle. És ebből a szempontból én egy nagyon gazdag ember vagyok.
