A Swietelsky-SZKKA női kézilabdacsapata 11 győzelemmel és 2 vereséggel a harmadik helyen zárta a 2017/18-as őszi szezont az NB I/B nyugati csoportjában. Ahogyan arról már korábban mi is beszámoltunk, a lányok nem tudtak élni a lehetőséggel, az utolsó fordulóban 29-28-as vereséget szenvedtek Szekszárdon, így nem tudták beérni a listavezető, Balatonbogláron botló Mosonmagyaróvárt.
A gárda csapatkapitányával, a korábbi junior-válogatott játékossal, Mayer Majával beszélgettünk az egyik Fő tér melletti kávézóban.
– Nem így készültünk, de sajnos ez benne van a sportban. A végére szerintem már el is fáradtunk. Hosszú volt a bajnokság, már mindenki várta, hogy vége legyen, de azzal azért nem kalkuláltunk, hogy becsúszik egy vereség. Ez most főleg azért is fájó, mert kikapott a listavezető Mosonmagyaróvár is, így nem tudtunk élni a lehetőséggel. Pedig egész héten arra a meccsre készültünk, edzőnk, Füzesi Ferenc mindent elmondott, pontosan tudtuk, hogy mit fog csinálni a Szekszárd, de nem tudtuk megvalósítani, amit akartunk. Hiába gyakoroltunk, pont abból kaptuk a gólokat, amiket megbeszéltünk.
Ettől függetlenül sem zengett az öltöző a lefújás után. Mint megtudtuk, a csapat élére január elején kinevezett 57 éves edző, a játékosként 92-szeres válogatott, egyszeres magyar bajnok olimpikon, Füzesi Ferenc különben sem elsősorban a szigoráról híres.
– Inkább csalódott volt. Tud azért ő szigorú is lenni, de nem ez a jellemző. Tudja, hogy mikor hogy kell bánni a játékosokkal. Nagyon jó fej, én nagyon szeretem. Alaposan, becsülettel felkészít minket mindig, pont annyit gyakorlunk egy-egy edzésen, amennyit kell. Korábban voltak már érdekes edzőim, de túlzás nélkül mondhatom, hogy a pályafutásom során ő az egyik legjobb. Korrekt, emberséges és megértő. Bármi problémánk van, hozzá biztosan fordulhatunk.
A tavalyi év házi gólkirálya (26 meccsen 164 találat) egy elég komoly vállműtét miatt csak nyolc bajnokin és két Magyar Kupa-mérkőzésen tudta aktívan segíteni csapatát ősszel, persze azért a pálya széléről még sérülten is űzte-hajtotta társait.
– Bár akkor is és most is két vereséggel zártunk, úgy gondolom, hogy ez az őszünk azért jobb volt, mint a tavalyi. Még a Ferencváros játékosa voltam, amikor megsérült a vállam, azóta cipeltem magammal. Kiderült, hogy a vállamban elszakadtak a szalagok, beszakadt a rotátorköpenyem, volt porcleválás is, szóval minden összejött… Az utolsó fél évemet már szteroid injekciókkal játszottam végig, a nyáron muszáj volt megműteni, mert ezt az évet már nem bírtam volna ki. A tavalyi Gárdony-meccs volt az, ami igazán betette a kaput, mert akkor úgy megrándult a vállam, hogy utána szinte felemelni sem tudtam a karomat.
Szerettem volna minden meccsen játszani, szerintem ez látszott is rajtam, mert úgy viselkedtem az oldalvonalnál, mintha én is a pályán lettem volna. Mivel én vagyok a csapatkapitány, ezért számomra egyértelmű volt, hogy idegenben is mindenhova elkísérjem a csapatot, és ne csak a hazai meccseken támogassam a lányokat. Az elmúlt tizenhét év során még soha sem voltam komolyabban sérült, maximum egy-két hetet kellett korábban kihagynom. Nagyon rossz volt kívülről nézni az egészet. Elég hamar vissza is tértem egyébként, mert december 4-én lettem volna pont „hat hónapos”, csak akkor kezdhettem volna el újra kézilabdázni, ehhez képest már novemberben játszottam, úgyhogy megszegtem a szabályokat. Szerencsére most már úgy néz ki, hogy minden rendben, még azért egy kis izmot kellene magamra pakolnom, de a gyógytornásszal ezen is dolgozunk.
„Azért mi lányok bármikor tudunk meglepetést okozni…”
A csapat 22 ponttal – a 24 pontos Mosonmagyaróvár-NEKA duó mögött – a harmadik helyen zárt. A szélső szerint tavasszal befogható az első kettő.
– Láthattuk, hogy egyikük sem verhetetlen. A Mosonmagyaróvár elleni meccset nagyon sajnálom, mert ott győzelmi esélyt szalasztottunk el, már öt-hat góllal is vezettünk, azt meg kellett volna tartanunk, csak sajnos jött a szokásos hullámvölgyünk... Nagyon bízom benne, hogy sikerül befognunk őket, és megnyerjük a bajnokságot. Kicsit necces lesz, de most, hogy már „új vállat kaptam”, én is aktívan tudom segíteni a csapatot. Igazából az első három hely valamelyike a konkrétan kitűzött célunk, de úgy vagyunk vele, hogy mikor legyünk bajnokok, ha nem most? Nagyon rá kellene feküdnünk, mert jövőre a nyugati és keleti csoportokat összevonják a másodosztályban, és akkor még nehezebb lesz, ráadásul úgy érzem, az elmúlt években volt már erősebb is az NB I/B mezőnye. Én igazából egyik riválisunktól sem tartok, de azért mi lányok bármikor tudunk meglepetést okozni…
Kíváncsiak voltunk arra is, mit szól a város két kézilabdacsapatának „harcához”, de diplomatikus választ kaptunk.
– Őszinte leszek: engem annyira nem érdekel. Megvan róla a véleményem, de ez nem az én dolgom.
A Fradiból indulva, Veszprémen át, szombathelyi lett
Alig egy hónapja számoltunk be róla, hogy – két társával, Virág Noémivel és Szendrei Barbarával együtt – 2020-ig hosszabbított, tehát hosszabb távra tervez Szombathelyen, pedig csak a véletlennek köszönhető, hogy itt kötött ki…
– Apu mindig is sportos volt, vízilabdázott, és imádta a focit, a papám pedig volt labdarúgóedző a Ferencvárosnál. Anyunak a munkatársnője egyszer megkérdezte, amikor vitte a lányát a Fradiba kézilabdaedzésre, hogy Maját nem akarjátok elhozni? Szüleim pedig tettek egy próbát, és az első edzés után rögtön ott is ragadtam... A Fradiban kezdtem tehát, de aztán egy idő után nem jöttem ki jól az edzőmmel, ezért 18 évesen közös megegyezéssel elváltak útjaink, és Veszprémbe távoztam. Ott aztán a győri fúzió borított mindent. Amikor Szombathelyre hívtak, megtetszett a dolog, olyannyira, hogy már hat éve itt vagyok. Nem így terveztem az elején, de egyáltalán nem bántam meg, hogy így döntöttem. Mióta kézilabdázom, nekem ez a legjobb hat évem. Nagyon szeretek itt lenni, szeretem a csapatot, a vezetőséggel is jól kijövök, és jól érzem magam a városban is. Ügyvezetőnk, Pődör Zoltán már úgy is hív, hogy én szombathelyi vagyok – mondta nevetve. – Meg sem fordult a fejemben egy váltás. Nyilván az egy érdekes helyzet lenne, ha az NB I-ből hívnának, de én szeretnék ezzel a csapattal feljutni az első osztályba.
Nem lenne edző, inkább kutyákkal foglalkozna
És hogy mik a céljai a kézilabdával? Bár úgy fogalmazott, hogy az élete a sportág, azt azért mégsem tudná elképzelni, hogy karrierje végeztével is a pálya mellett maradjon.
– Huszonöt éves vagyok, nem tudom, meddig fogok kézilabdázni, de azért öt-hat év talán van bennem, még szeretnék az NB I-ben játszani az SZKKA-val. Ami pedig a későbbi jövőmet illeti: foglalkoznék a kézilabdával is, szeretem a gyerekeket, de nem tudnék utánpótlásedző lenni, mert nincs türelmem hozzá, olyan pedig nem létezik, hogy valaki egyből felnőtt csapatot irányítson, mindenféle tapasztalat nélkül. Anyuék szoktak noszogatni, hogy csináljam meg az edzőit, mert nagy hasznát vehetem, később, harmincon túl már lehet, hogy másként fogom látni, de most egyelőre így érzem. Imádom az állatokat, különösen a kutyákat, úgyhogy felmerült már bennem a gondolata annak, hogy kutyakozmetikus, vagy kutyakiképző legyek.
A nemrég véget ért németországi női vb-t sem nézte, persze napi két edzés mellett nem is nagyon volt rá ideje.
– Tévében amúgy is inkább férfi kézilabdát nézek – az MKB Veszprém a kedvencem –, a nőit nem bírom. A férfi sokkal látványosabb, kitölti az egész pályát, a nőit pedig amúgy is látom eleget... Más sportágak közül, ha éppen elkapok egy Barcelona-focimeccset, bele-bele nézek, illetve a dartsot szeretem még, azt szoktunk is játszani a barátaimmal.
„Csak a fogaidra vigyázz!”
Mayer Maja életét tényleg kitölti a kézilabda. Ha hazaér, otthon is beszédtéma a „szakmája”, ez egyrészről elkerülhetetlen is, hiszen párja korábbi csapattársának, Pukler Glóriának a bátyja.
– Ő pincér Ausztriában, gyakorlatilag általam ismerte meg a kézilabdát. Korábban annyira nem volt benne, mióta azonban velem van, mindennel képben van. Bizony vannak olyan napok, amikor hazamegyek, „kifakadok”, és csak mondom, mondom, mondom, szegényem pedig csak ül, és hallgat… De ez egyébként nem kényszer, szeret meccsekre is járni.
Merne mást mondani… Azért időnként még ő is csodálkozik, amikor az „asszony” kék-zöld foltokkal ér haza.
– Sokszor poénkodik, megkérdezi, hogy hát te meg hol jártál? Természetesen félt, akárhányszor játszom, mindig elmondja, hogy csak a fogaidra vigyázz. Ő is tudja, hogy a női kézilabda néha elég alattomos, én pedig nem egyszer tapasztaltam már, amikor sunyi módon kaptam egy-két öklöst, vagy egy „bordaközit”.
Jó lenne egyszer Szombathelyen is egy kézi B-közép
És azt vajon hogy éli meg, amikor a nézőtérről az ellenfél szurkolói esetleg kikezdik a párját?
– Sok helyen vannak „kedves” szurkolók, bár mostanában már inkább a bírók kapják az ívet. Szekszárdon például korábban az ellenfél játékosa volt minden, csak éppen széplány nem… Most már ott sincs annyi vérmes, vehemens szurkoló, mint korábban. Egyébként nálunk, itt Szombathelyen jóval barátságosabb, családibb a légkör, hiszen jórészt szülők járnak a meccseinkre. Egy Fradinál, Győrnél nyilván más a helyzet, mert ott már van egy hosszú ideje kialakult kézilabda-kultúra a városban, van rendes B-közép is. Jó lenne, ha Szombathelyen is eljutnánk egyszer erre a szintre. Nekem van három ismerősöm, akikkel az elmúlt egy évben ismerkedtem meg, most már úgy megszerettettem velük a kézilabdát, annyira élvezik, hogy például elutaztak Szekszárdra is a csapat után. Ilyen embereket kellene még megnyerni a sportág mellé.
A végén még a kézilabda nagykövete lesz… Ha az nem is, de csapatkapitánynak már mondhatja magát.
– Füzesi Ferenc edzőnk engem jelölt ki a posztra, Schneck Réka mellett én vagyok a másik rangidős a keretben. Ennek nincs különösebben nagy jelentősége, nálunk a csapatban mindenki egyenrangú, egy szinten vagyunk. Azért sok mindent nekem kell elintézni, egyfajta összekötő kapocs vagyok az edző, vezetők és a játékosok között. Egyébként nincs nehéz dolgom, mert nagyon összetartó brigád vagyunk, a pályán kívül is sokszor együtt vagyunk. Szoktunk moziba járni, beülni valahova kávézni, vannak, akik bulizni is járnak, én azért abból általában kimaradok, egyrészt már kinőttem belőle, másrészt mert, ahogy mondtam, a párommal élek együtt, a többiek azt nehezen is értik meg, hogy sokszor én inkább hazamegyek hozzá és a két kutyámhoz, és velük töltöm a szinte nem is létező szabadnapjaimat, esetleg szabad hétvégémet.
Otthon is ő a „cséká”
Természetesen a közelgő ünnepeket is együtt töltik.
– Együtt fogunk karácsonyozni, a párom családja szombathelyi, de természetesen elmegyünk majd az én szüleimhez is. A fát együtt díszítjük, de a főzés, a takarítás, és minden más nyilvánvalóan rám marad. Tud főzni a párom is, a szakács szakmában is otthonosan mozog, de otthon még egyszer sem emelte meg a fakanalat – mondja nevetve. – De ez így is van rendjén szerintem.
