Jó, rendben van: tudjuk, hogy a politika úri huncutság (amit nadrágos és újabban kiskosztümös emberek művelnek az átlagemberek feje felett). Meg hogy aki korpa közé keveredik... George Clooney tavalyi filmjének végső üzenete sem nagyon több ennél. Inkább azt az igyekezetét illő méltányolnunk, hogy egy meglehetősen kereknek szánt történettel igyekszik mindezt bizonyítani nekünk.
A friss hús, aki ezúttal a darálóba kerül, egy kiugróan tehetséges és ambiciózus, fiatal sajtófőnök, Stephen Myers (az előző esztendő nem kellően elismert színészi robbantása: Ryan Gosling). A Demokrata Pártban az elnökjelöltségéért folyó előválasztási kampányban a rutinos öreg rókák biztonsági játéka helyett merész gondolataival provokatívan fellépő, sármos kormányzó (maga az ex-Ross doki) embere.
Csúcshatás
Bár a Philip Seymour Hoffman által alakított sokat látott és régi vágású stábfőnök mögött csak második ember, az állóvizet felkavarni szándékozó Morris kormányzó vonzó imidzsének formálásában övé a főszerep. Csillaga felívelni látszik: belső bizalmi ember, a sajtó mint eljövendő fehérházi bizalmasra tekint rá. Egy csinos és szintén céltudatos gyakornoklánnyal ( Evan Rachel Wood) pedig még egy izgalmas kapcsolat is megadatik neki.
A fiú őszintén meg van győződve a kormányzó által hirdetett, nem kis részben éppen általa megfogalmazott eszmék tisztaságában. De amikor a legjobban látszik szaladni a szekér, Stephen körül sűrűsödni kezdenek az események. Megkörnyékezi őt az ellenlábas jelölt kampányfőnöke. A háttérben egy kijárásokon alapuló politikai alku addig biztos előnyüket lenullázással fenyegeti. Mindezekről ráadásul tudomást szerez a rámenős bennfentes újságírónő és leleplező cikkel fenyeget.
Mindez persze csak könnyű ujjgyakorlat ahhoz a titokhoz képest, amit Stephen a kormányzóról tud meg a gyönyörű gyakornoklánnyal töltött egyik közös éjszakán. Ez ugyanis alapjaiban rengeti meg főhősünk világát és hitét. Miközben tapintatosan menteni igyekszik a kormányzó gátlástalansága miatt nehéz helyzetbe került Mollyt, Stephennek feltárul a politikai színházának igazi természete. Nem is két, hanem egyszerre sok tűz közé kerül.
Gerincroppantás
Egyszerre kell megküzdenie az ellenfél praktikáival és a pártjukon belüli nagykutyák magánjátszmáival, távol kell tartania és kezelnie a sajtó kíváncsiskodását. És megélnie a saját stábjukban addig leplezett kicsinyeskedést és kőkemény pozícióharcokat. A pálma persze teher alatt nő, éppen az ilyen nyomás sikeres kezelése teszi a profi játékost profivá. A kérdés viszont inkább az, mi történik a fiú gerincével ezen problémamegoldás közben.
Nem lelőve vagy megsejtetve egyetlen poént sem: a profiknak egyetlen dolgot egészen biztosan tilos - érzelmi alapokon döntéseket hozni. Viszont embernek maradni meg az ilyen, akár kétségbeesett lépéseink nélkül egészen biztosan nem lehetséges. Úgy tűnik, az igazi tét a hatalom árnyékában sem pusztán az, hogy kié lesz a végén a pénz, paripa és a fegyver. A játszma végére Stephen megoldani látszik a gordiuszi csomót. Hogy azt megtudhassuk, közben mennyi marad rokonszenves személyiségéből és hiteiből - ehhez meg végig kell ülni a mozit!
A tavalyi év legtöbb díjazott és azokra jelölt filmjéhez hasonlóan George Clooney darabja is felemásra sikeredett alkotás. Kétségtelenül fontos és fajsúlyos kérdéseket feszeget. Ehhez kellően hitelesnek tűnő karaktereket talál, izgalmas alaphelyzetet kreál. Csak aztán az utóbbiból következő bonyodalmak bemutatása bicsaklik meg itt-ott. Nem is a végkimenetellel, hanem magával a folyamat hihető és magával ragadó bemutatásával van a gond.
Clooney for president?
Mintha ez a sztori is inkább egy, a mostani játékidőnél legalább kétszer-háromszor hosszabb televíziós minisorozatért kiáltana. A legtöbb fordulat váratlanul, elnagyoltan és kissé felületesen kerül bemutatásra. Mindez kifejezetten agyoncsapja a készítők eredeti szándékát, hogy ha (nem is szájbarágósan) megmutassák a politikacsináló show működésének rugóit és bepillantást engedjenek a látszatok gyártása mögé.
Egy feszesen és sokkal nagyobb drámai potenciállal induló sztorit futtatnak ki nekünk meglehetősen közhelyesen bölcselkedő zárlatra. Kár érte, mert a film által felvezetett vagy tucatnyi emberi játszma mindegyike önmagában is többet érdemel. Ha a cselekményvezetés hagy is kívánnivalót maga után, a színészek élnek a többértelmű karakterek adta remek lehetőségekkel. A korábban már kiemelteken túl figyelemre méltót játszik a tavaly szintén nagy évadot futott Paul Giamatti (az ellenlábas stáb főnöke) vagy a forgatókönyvben talán leginkább vázlatosan hagyott újságírónő karakterét élettel megtöltő Marisa Tomei.
