Ok, az mondjuk eddig is tudtuk, hogy a svédek tudnak filmeket csinálni (a némafilmben Sjöström, aztán a nagymesterek között Ingmar Bergman, később Bo Widerberg, Bille August vagy Lasse Hallström). Lassan két évtizede (a Dogma és a sokaknál a biztosítékot is kivágó Lars von Trier hathatós közreműködése révén) Dánia is mozgóképcsináló európai nagyhatalomnak számít. A művészfilmek ismerői tudják, hogy a Kaurismaki-fivérek révén Finnországot sem szabad lebecsülni. Az európai viszonylatban is elképesztően gazdag és jóléti Norvégia azért ebbe az északi összképbe eddig nem feltétlenül karakteresen csatlakozott. Eddig, mert a hetedik filmjével tavaly harmadszor is berlini Arany Medvére jelölt Hans Petter Moland személyében nagy mozis ász van a birtokukban...
A norvég eredetiben Csúcsőrültek címet viselő, nálunk Az eltűnés sorrendjében-re keresztelt fekete humorú, abszurd-groteszk krimije/thrillerje/akciós drámája nem csak az eddig amúgy siralmas és szürke 2014-es hazai mozi-szezon egyik legerősebb bemutatója és kihagyhatatlan filmes csemege. Hanem megmutatja, hogy lehet szuperprodukciós költségvetés, gigasztárok és CGI-orgia nélkül a nagyközönségnek is érdekes, de a társadalomkritikára is adó, ugyanakkor menő, az utóbbi évek filmes, tévés és irodalmi trendjeit kreatívan használó darabbal előállni.
Tovább a skandináv úton
Mert például úgy folytatja az igényes skandináv krimik és thrillerek decens és hideglelős hagyományait, hogy miközben tiszteleg azok kultikus darabjai és stílusa előtt, ki is forgatja és parodizálja, karikírozza azokat. Mondjuk azzal, hogy az elképesztő drámai erővel bíró és rengeteg csavarral elővezetett sztori, a lélektanilag nagyon pontosan megrajzolt karakterek mellé tarantinós, posztmodern felhangokkal spékelt műfaji és stílusparódiát is adagol. Ez amúgy nagyjából a filmidő harmadánál lesz gyanús, később már eléggé nyilvánvaló - a fináléban meg orrba vágóan feltűnő.
A sztoriról most csak annyit: a norvég és a szerb bevándorlókból verbuválódott maffia közti drogügyi egyensúlyt végzetes eseményt billenti meg. Egy fatális túlreagálás miatt megölik az egyik vidéki kisvároska hómaróját vezető és éppen az év polgára címet elnyerő Nils Dickman (tessék szíves lenni lefordítani a névadásban rejlő, német eredetű szójátékot!) fiát. Miután a hatóság egyszerű kábszeres balesetként könyveli el a történteket, veszteségével magára hagyja a derék norvég SZOVÁ-st. Akit (csak hogy adjon a film egy pofont a skandinávok általános depressziójáról elterjedt sablonoknak is) ráadásként a felesége fájdalma és vádló tekintete is sújt. Nils - egy apró megingást leszámítva - mégsem önsajnálatba és alkoholba menekül, hanem amolyan északi Charles Bronsonként önnön kérges kezeibe veszi a büntetés hatékony intézését.
Ha egy üzlet egyszer beindul
Addig nincs is gond, amíg a helyi verőemberek és kiskatonák szintjén igazítja el a szervezett alvilágot, hogy ezúttal rosszul megválasztott adófizető polgárba kötöttek bele. Idővel azonban felbosszantja a cinikus és bestiálisan kegyetlen, fiatal és újgazdag keresztapát. Majd fatális véletlenek révén felkelti a kissé otrombább módszerekkel dolgozó szerb gengszterek figyelmét. Az ilyen történetek logikája szerint mindennek tetejébe nyomában lohol a(z erősen bohózati színekkel lefestett) rendőrség is. Ám ha az első dominót rosszkor és rossz helyen döntik meg - záros határidőn belül összedől az egész kóceráj. A lavinaeffektust ezúttal tessék szó szerint venni: a csúcsjelentben és az azt követő fináléban önmagában egyszerre 11 hullával számolhatunk (a pedáns elbeszélő feliratokban, az elsőtől az utolsóig helyes kis fejfákkal listázza nekünk a bekövetkezett haláleseteket).
Miközben a nyomasztóan sejtelmesen induló sztoriban a legbrutálisabban kirobbanó erőszakot a kezdeteketől a decens környezet feltűnő közömbössége kíséri, a néző egyre inkább gyanakodni kezd, hogy mindez a skandináv krimik állandó stílusjegyeként is felfogható társadalomkritika sablonjainak karikatúrája is egyben. Előkerül itt minden a jóléttel összefonódó tisztes polgári szerepektől a politikán át az idegenekkel, bevándorlókkal (jellemző például, hogy Nils svéd „bevándorló”) kapcsolatos ellenérzésekig. Főhősünket is beleértve mindenkiről, a legkegyetlenebb bűnözőről is bohózati pillanatokat eredményező jellemgyengeségek vagy sebezhetőségek derülnek ki az idő előrehaladtával.
Feszes és hibátlan a cselekményvezetés, pazar a fényképezés, decens a díszletezés és a látvány. Bivalyerősek és elgondolkodtatóan szórakoztatóak a színészi alakítások - élükön az európai értelemben sztárnak számító főszereplő Stellan Skarsgarddal és (az ezúttal szerb keresztapát alakító) Bruno Ganzzal. Sajnos a magyar átlagközönség ízlésének túl jó film Az eltűnés sorrendjében. Egy országban, ahol többszöri nézettségi rekordot érhet el az elképesztően felesleges és szégyenletesen silány A csajok bosszúja, ott legfeljebb az ínyenceknek marad a skandináv mozis élvezet. Úgy tűnik, Magyarország mozijaiban nem csak egy ilyen sztorira igaz, hogy „Most tél van és csend és hó és halál...”
