Elképesztően izgalmas, néhány ponton kifejezetten feszült és rejtélyes nyomozósdi Charlie Siskel filmes és John Maloof történész életrajzi dokumentum-mozija Vivian Maier amerikai fotográfusnő történetéről. Bárkinek, aki nyitott a világra és az érdekes emberekre, már csak ezért is érdemes rászánnia 83 percet az életéből. De javaslom, hogy utána üljön a számítógép elé és nézegessen fotókat a hölgytől mondjuk itt vagy itt! Garantálom, hogy a létező világ elemi erejű művészi megragadásával, elképesztő hétköznapi mágiával fog találkozni Vivian Maier képein.
A film kapcsán persze megint fel lehet és kell mondanunk a történetet, mert az önmagában is olyan bulvárlapokba, magazinokba való sztori. A Chicago történetét kutató rokonszenves fiatal történész, John Maloof (aki egyébként a dokumentumfilm narrátora is) klasszikus városfotókra vadászván 2007-ben 380 dollárért, találomra megvesz néhány doboznyi fotónegatívot egy árverésen. Nem egészen azt kapja, amire számított, ezért egy idő után félreteszi a szerzeményét. De azzal tisztában van, hogy erős képekre bukkant, és megoszt belőle néhány különösen jól sikerültnek látszó darabot egy ismert képmegosztó oldalon. Itt a képektől hozzá hasonlóan elvarázsolódó értők és laikusok lelkesült kommentárözöne kíséri a fotók feltűnését...
A százezer darabos puzzle rejtélye
Maloofot nem hagyják nyugodni a fényképek és különösen azok erőteljes látásmódja, meg akarja ismerni az azokat készítő személyiséget. Így két évvel az első vásárlás után kutatni kezd. Először csak egy lakonikusan megfogalmazott, szikár halálozási értesítésbe botlik az Interneten - ezen túl semmi információ a képeket elkövető hölgyről. A történész nem adja fel, most már „szagot fogott”. Begyűjti a hagyaték összes többi, különféle gyűjtőknél heverő részeit. A 100 ezernél is több fekete-fehér negatív, több száz színes tekercs és számtalan 8 és 16 mm-es filmszalag mellett hozzá kerülnek Vivian ruhái és tárgyai, meg persze a fényképezőgépei (köztük a remek, kétaknás tükörreflexes Rolleiflex masina, ami különösen alkalmas a portrék és életképek fotózására). És egy csomó, másnak akár értéktelen vicik-vacak: jelvények és kitűzők, szórólapok és reklámok, belépőjegyek és árcédulák, irgalmatlan mennyiségű rendszerezett és rendszerezetlen újságkivágás...
És kezdetét veszi a kirakósdi. Mi ez a sztori pontosan, aminek lenyomatai ezek a bizarr mennyiséget elérő tárgyak? Főként pedig ki ez a nő, aki mindezeket a holmikat összegyűjtötte és felhalmozta? No persze az általa megtapasztalt pillanatok és általa megismert/meglátott arcok és emberi sorsok, apró drámák és jellegzetes gesztusok fényképek tízezrein megőrzött múlandóságával együtt. A hallatlanul kitartó, több éves detektívesdi pontosan arra a rugóra jár itt, mint a filmes szakemberek által évtizedekig a világ legjobb filmjének tartott Aranypolgár kerettörténetében. Ott az a kérdés, hogy egy ember utolsó szava (a legendás „rózsabimbó”) vajon ad-e és ha igen, akkor milyen kulcsot egy egész élet és sors megértéséhez. Egy idő után itt is elgondolkodunk: vajon bármilyen aprólékos múltfeltárással megfejthető-e Vivian, vagy akár bármelyikünk élete, története?
A Nagy Fotográfusi Titok nyomában
Sok minden összeáll, vagy összeállni látszik a szakszerű, szinte tudományos igényességű nyomozásból. Az évtizedekig dadaként, nevelőnőként dolgozó Vivian Maiert ismerő családok, ma már felnőtt egykori gyerekek visszaemlékezései, a hatalmas anyagban megbújó árulkodó levelek, a franciaországi évek eleminek látszó benyomásai, a családi múlt építőkockái, puzzle-darabkái lassan alakítják a dokumentumfilm nézője előtt egy bárki máshoz hasonlóan ellentmondásos, egyszerre szeretetre méltó és egyszerre nehéz karakter portréját. Én magam a film megnézése után úgy látom, hogy nincsen egyetlen, mindent megmagyarázó Nagy Titok. Csak egy érzékeny, kicsit sérült lelkű, szerethető és ezért néha kibírhatatlan nő van. Aki hihetetlen módon fogékony az őt körülvevő és elképesztő sűrűséggel kavargó modern valóság szinte minden darabkája, pillanata és szereplője iránt.
Spoilerkedés gyanúját is vállalva annyit elárulok: Vivian Maier minden valószínűség szerint már az első, 1949-1950 körüli, franciaországi felvételeitől kezdve nagyon is tisztában volt vele, hogy jó fotós. Pontos arányérzékkel és hihetetlen empátiával örökítette meg kora, az eisenhoweri jólétiségtől a reageni korszakig terjedő időszak Amerikájának csaknem fél évszázados mikro-történéseit, apró életképeit és jellegzetes arcait. Különösen vonzódott a kisemberek, az elesettek, peremen élők és a gyerekek világához, de ezt is tapintattal, ha kellett és lehetett, akkor iróniával vagy groteszk szemüvegen át - de minden egyes képen mélységes nagy alázattal, humánummal és tárgyilagosan pontos érdeklődéssel emelte ki az örökkévalóságba.
Nem a nyúlon túl: a nyúl az!
Ha van titok, akkor az szerintem összesen annyi, hogy Vivian Maier, ez a szeretve rajongott vagy éppen nehezen viselt dadus, ez a magához egy élet alatt végig szigorúan és céltudatosan viszonyuló, amúgy elképesztően érdekes és mély érzésű, árnyalt gondolkodású és nyitott nő tökéletesen tisztában volt azzal - a fényképezés fura kettős képet hoz létre. Legalább annyira mutatja meg a felvétel készítőjét, annak az adott pillanatra kihegyezett érdeklődését, kíváncsiságát, a kamera elé került másik ember iránti vonzalmát vagy ellenszenvét, megértését vagy elutasítását, a megörökített pillanatokban rejlő dráma vagy öröm felismerését, mint magát a fotók témáját.
És Vivain Maier azért elképesztően jó fotográfus, mert pontosan annyira van jelen saját felvételeiben, amennyi ahhoz kell, hogy elkapja és felmutassa az idő sodrába az exponálás után pillanatok alatt belevesző érzelmeket, gesztusokat, a minden emberben, a legközönségessebben is felcsillanó egyszeri és megismételhetetlen különlegességet. Szinte jelképes, hogy ez a nagyszerű fotós életmű nem készítőjének, alkotójának életében, hanem halála után pár évvel vált csak ismertté, kedveltté és világhírűvé. És ennyiben John Maloof, az őt a világgal megismertető fiatalember is pontosan hősnője alázatának és háttérbe húzódásának méltó örököse. A film és főként a tengernyi remek fotó pedig egy nagyszerű fotográfusnő - és az elmúlt század második felének elementáris emlékezete. Nekem mindenestre mostantól ő talán legnagyobb modern fotós...
A filmet csütörtöktől napi két előadásban a belváros mozijában gyűjthetik be. Komolyan mondom: ha mondjuk a Majmok bolygója mellett szánnak is rá időt, akkor sem fogják megbánni!
