Butácska magyar cím - mit lehet tenni?! Mindenesetre a Somewhere tonight leánykori néven futó amerikai-holland dolgozat készítőinek azt a szándékát eltalálták vele a magyar mozi-marketinges keresztszülők, hogy jelezzék a potenciális célközönségenk: a Szűz vonalban bizony a kommunikáció-megszállott, csevely-mániás és közösségi oldalakon élő kortárs valóságnak (is) akar némi görbe tükröt felmutatni.
Az egy másik kérdés, hogy akik szaftos és pikáns, tizennyolcas korhatárkarikás izgalomra vágynak, azoknak azt tanácsolom: messzire kerüljék el ezt a független amerikai filmet, mert nagyon komolyan csalódnának. Michael Di Jiacomo direktor alkotása pedig annál sokkal többet érdemel, hogy egy félreértésen alapuló vakrandi rossz ürügye legyen.
Nem véletlenül használtam fentebb bizonyos jelzőket és nem tévedésből emlegetek bizonyos fajta nézői elvárásokat és attitűdöket. Merthogy ez a kamaradarab bizony komolyan eljátszik a technikai közvetítettségű kommunikáció kavargó-vibráló felszínességének fanyar kritikájával. Két (majdnem kizárólagos) szereplője ugyanis egy felnőtteknek fenntartott szextelefonos partnerkereső csetvonalon ismerkedik össze. Csakhogy...
Az esélytelenek nyugalmával
... Wooly, a duó férfi tagja későnegyvenes biciklis futár. Egyedül él egy szolid kényelmű New York-i bérházban. Gyógyszeres kezelés alatt áll közelebbről nem meghatározott mentális problémái miatt. Társai ebben a hozzá hasonlóan ernyedt, kissé reménytelen, de jóra való basset hound kutyája, Csodálatos Helmut és az őt néha (a filmben egyszer) meglátogató öccse, Fred.
A férfi talán legnagyobb problémája (természetesen) a társ, a nő, az érzelmi és érzéki partner hiánya. Ahogy ő fogalmaz: nem akar úgy a dobozba kerülni, hogy egyáltalán nem szexelt. Annak ellenére, hogy a kapuzárási pánik korán már inkább túlkerült főhősünk nem a legvonzóbb férfiasság mintaképe, egy dolgot nem tudunk tőle elvitatni. Minden hendikepje ellenére becsülettel és keményen dolgozik a probléma orvoslásán - elsősorban saját bizalmatlanságával és férfihiúságával küszködve. Partnerét, Patriciát egyértelműen az utolsó esélynek érzi.
Inside out
Patti szintén nem egyszerű eset. Ő a férfival ellentétben már az első beszélgetésen bevallja, hogy 48 éves és túl van néhány komolyabb műtéten. És hogy élete addigi legnagyobb élménye egyben legnagyobb csalódását is jelenti: hajdani levelezőpartnere, a Nagy Ő minden előzmény és magyarázat nélkül lépett ki az életéből. A nő olvasatában egy ázsiai balesetben kellett, hogy életét veszítse, ha már évek óta nem jelentkezik.
Patti alap mentális defektjét a spoilerkedés vádjának elkerülése mellett már csak azért sem írom körül pontosan, mert az nem csak a személyiségét, hanem a sztori végkimenetelét is nagyban befolyásoló motívum. Tessék kombinálni a duó kapcsolati esélyeiről a moziban, a vetítés alatt!
A furcsa párosról persze menet közben kiderül, hogy semmiben sem különböznek tőlünk. Óvatoskodásaikra, félszeg vagy éppen merész feltárulkozásukra pontosan ugyanaz a magyarázat, mint bármelyik normálisnak mondott embertársukéra. Megértésre, őszinteségre és elfogadásra várnak. Telefonos beszélgetéseik során olyan terhekkel futnak bele egy ennek ígéretét egyre nyilvánvalóbban kínáló kapcsolatba, hogy komolyan el kell gondolkodniuk: mindezért mennyit adnak fel biztonságot jelentő elzárkózásukból és külön kis világukból.
"...és ezek között legnagyobb a szeretet"
Ne tessék ebből az alaphelyzetből arra következtetni, hogy a szereplők számára nagy tétre menő meccs alakulását élve boncolós komolysággal, a pszicho-drámák felzaklató kíméletlenségével vezetik fel nekünk! Nem: a Szűz vonalban ironikus és olykor groteszk alapállással viszonyul hőseihez és problémáihoz. Végig a szeretetteljes, elfogadó és megértő kíváncsiság mozgatja alkotóit.
Ettől filmjük nem lesz rideg, de az általuk felkínált embermese is hiteles marad. Rengeteg apró, de nem túlhalmozott megfigyelésből és jelzésből világot képesek építeni két ismerkedő karakterük köré. Telitalálatos jelenetek egész sorára futja nekik. Például amikor a nő az egyik kezdeti beszélgetés alatt finoman végigsimít lábával a világtérképet idéző bútorkárpiton és meglátjuk a régi szerelmes eltűnésének helyére tűzött kicsi zászlócskát.
Vagy ahogyan az egyébként harsány férfi fáradt lába óvatos tánclépésekre mozdul a lábáztató vízben, amikor a nő táncolni hívja őt egy alkalommal. A hétköznapi apróságoknak ezek a figyelmes felvillantásai egy olyan bizarr és lélektanilag igen bonyolult jelenetet is ajándékoznak nekünk, ami alapjaiban írja át a filmművészet viszonyát a telefonos szex témájához - s amiben a két főszereplő intim kettősén kívül a nő szomszédjában szeretkező zeneművésznő is szerephez jut (megint: irány a mozi!).
Hogy kiderüljön, mire lesz elég a lassan épülő bizalom és óvatoskodó nyitás (különösen, hogy mint minden igazi kapcsolat, ez is sérülésekkel és csalódásokkal, a gyengeségekkel való szembesüléssel jár Patti és Wooly számára), hogy sikerül-e kilépés a magányosságból hőseinknek - ehhez meg kell nézni a mozit. Annyit elárulok a fináléról: érzésem szerint a film egészéhez méltón elkerüli a szentimentalizmus és a giccs csapdáját. Példázza azt a sokat idézgetett közhelyet, hogy amiben nagyon hiszünk, és amit nagyon akarunk, azt előbb-utóbb meg is éljük. Legfeljebb nem egészen úgy, ahogyan arra számítunk...
A pontos dialógusokkal dolgozó forgatókönyv, az érzékeny rendezés és az visszafogottságában is érzelemteli látványvilág előtt is essék említés arról a két színészről, akik mindezt természetes játékkal és a görcsölés egyetlen jele nélkül éltre keltik nekünk a vásznon: Patti szerepében Katherine Borowitz és Woolyként John Turturro. Pikantériája alakításuknak, hogy ők nem csak ebben a történetben, de életük valós sztorijában is párjai egymásnak...
