Valóban úgy van, ahogy a mexikói zseni, Alejandro González Iñárritu, a Birdman (avagy a mellőzés meglepő ereje) című filmjében három percben összefoglalja a hollywoodi film jelenlegi állapotát: hirtelen felrobban egy autó, az égen csatahelikopterek küzdenek egy cyborg szörnnyel, hull a lakosságból a resztli – izgalom a tetőfokán, támadnak a virtuális gonoszok komoly pirotechnikai felhajtással.
A Korcs szerelmek, Babel, 21 gramm, Beautiful rendezőjének ironikus idézetével tökéletesen egyetértek. Valaha két színész lelki konfliktusa egy szobában elég volt másfél órás katarzisra, ma már a profit miatt szükséges, hogy ez a szoba Kandaharban legyen, amit sivatagi népek génmutációi támadják. Emiatt örülök annak, hogy már kiöregedtem a filmkritikusok közül (is), mintha a filmművészet Tar Bélával együtt visszavonult. Izgalomra meg ott van nekem Lázár János és bandája, és kurvára nem érdekel, ha egy galaktikus törzs elfoglalja a földet. Van ennél rosszabb is, példa rá a magyar emberek kétharmada.
De Hollywoodban, és az amerikai filmgyártásban az a legbosszantóbb, hogy amikor a hullaszag már átérződik a gyöngyvásznon, valahogy mindig összejön az a film, ami reményt ad a mozgókép szerelmeseinek tengeren túl is innen. Tehát mélyen egyetértek e legjobb film Oscar díjazásával,mert messze fölülmúlta kedvenc színész-rendezőm, Clint Eastwood Amerikai lövészét, amely megér egy nézést, de semmi többet. Sőt, ennél konzervatívabb, klasszikusabb melodrámát elképzelni sem tudok, és hogy ezt Iñárritu művelte, önmagához képest új stílusban, megdöbbentő. (Mondom, a nálam hülyébb filmkritikusoknak, hogy ez nem vígjáték, hanem melodráma, bár kétségtelenül lehet röhögni rajta. A dráma műfaján belül, persze, ott a vígjáték, de az is lehet, hogy már senkit nem érdekelnek a műfaji meghatározások.)
A film főszereplője az a Michael Keaton, akit nem én, hanem Bence fiam szeretett meg a Batman vagy a Verdák című képregény filmekben. Most csatlakoztam hozzá, mert Iñárritu iróniája éles, és ezzel a filmmel sikerült a színészt visszahelyezni oda, ahová való, a művészetbe. Vicces, hogy a Raymond Calder irodalmi adaptációjának megfilmesítése is erről szól. Vajon sikerül-e a celeb madárembernek visszatalálnia önmagához, a színházhoz, a lelket megerősítő katarzishoz? Vagyis végig nyafogja, parázza saját identitásának problémáját, ezen keresztül mégis az egyik legőszintébb, leghumánusabb amerikai film készült el hosszú idők óta. Sőt, Edward Norton is úgy játszik, ahogy hozzá illő, vagyis a rendező, ha király, akkor mindig megajándékozza alattvalóit (a színészeket) némi halhatatlansággal.
Maga a sztori is különösen izgatott: egy valaha színész, majd egyre népszerűbb celeb képes e túlélni saját sikereit? Visszafogadja-e őt a Broadway színházi világa, annak ellenére, hogy nem faszbukozik, nem posztol szelfiket, és nem hívják reggeli tévéadásokba? Van-e élet a halál előtt és a celebség után? A szakmai mellőzésnek van-e meglepő ereje a lélekre vonatkozóan?
Iñárritu és én is azt mondom, hogy igen, van ereje és hatása. Ötvenöt évesen mondhatom, hogy nekem nem ártott meg újra kezdeni a szakmám, olvasni a trollok pszichológiailag megdöbbentő gyűlölködését, le menni kutyába. A megaláztatás és a mellőzés egyrészről nem akadályozza meg az érték központúságot, sem a boldogságot, az más kérdés, hogy pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni.
A lényeg, ha akartok egy klasszikus, huszadik századi, szellemes, izgalmas filmet nézni az önmagát kereső emberről, ne hagyjátok ki. Úgyis jönnek az Ufók, akik Eddát hallgatnak, és Pókembert néznek az Iphone-jukon.
