Kellemes napsütés, a Neumann iskola udvarán találkozunk Sziláddal, ahol a volt súlylökő testnevelő tanárként dolgozik, és a gyerekek örömére rovarászszakkört is vezet. Nyár van és szünidő, kihalt a tágas udvar. Jó pár éve már az edzősködéssel is felhagyott, nem hiányzik neki az élsport, jól érzi magát a gyerekek között, ahogy fogalmaz, nem is akar már ennél fényesebb karriert.
Szilárdnak nem is érmékből, hanem pillangókból van az országban szinte egyedülálló gyűjteménye, leírni is sok, több mint harmincezer darab. Bár a legjava beszélgetésünk idején épp a Jeli Arborétum kiállításán van, azért Szilárd hozott mutatóba egy-két sorozatot. "Egy használt autó ára" ami most előttünk a dobozban fekszik.
- Milyen lepkék ezek? Vetted, vagy magad fogtad be őket?
- Dél Amerikában honos Agrias családba tartozó tarka lepkék. Egy része cserélt, másik része vásárolt, és van gyűjtött anyag. A gyűjteményépítés ezeken a pilléreken alapul, mivel egy gyűjtőúton csak éppen arra az időszakra jellemző lepkéket lehet megfogni, vagy azokat sem az időjárási viszontagságok miatt, így a többi évszak állatait ezeken a csatornákon keresztül lehet beszerezni.....
Megtudjuk, egy lepke értékét nem is csak maga a preparátum és annak különlegessége adja, hanem a gombostűn az a bizonyos kis cetli, amin szerepelnek a legértékesebb információk: ki, hol és mikor fogta be az adott példányt. Közben azt is láthatjuk, hogy a pillangóknál, ahogy az állatvilágban általában, mindig a hímek a díszesebbek.
- A pillangókon kívül rovarokra és pókokra specializálódtál? Milyen példányokra vagy a legbüszkébb?
- Igazából főként lepkékkel foglalkozom de szép számmal szerepelnek a gyűjteményeben más ízeltlábúak is, bemutatási és kiállítási céllal. Mindent sajnos nem lehet gyűjteni, mert szakmailag nem tud elmélyedni benne az ember, valamint elég időt sem lehet szakítani arra, hogy egy valamire való gyűjteményt felállíthassunk.
Szilárd egyébként magát amolyan „gyüttmentnek” tartja Szombathelyen, ugyanis eredendően zalai. Már gyerekként is két nagy szerelmének élt, a biológiának és a sportnak. Akkor fertőződött meg a pillangókkal, amikor hét évesen édesapja egyszer fecskefarkú lepkével ajándékozta meg, amit maga fogott be. Azóta ez a szenvedélye.
- Mi volt az a legtávolabbi úticél, lepkéért hajlandó voltál elmenni? Tényleg, történnek veled izgalmas kalandok lepkészés közben? Ha igen, van egy jó sztorid?
- Amíg sportoltam, Ausztráliából, Kínából is hoztam lepkéket haza. A sportpályafutás befejezése után már kevesebb külföldi utazásra nyílt lehetőségem. Kedvenc történetem idehaza történ, Kétvölgyön, mikor az Őrségi Nemzeti Park megbízásából hangyaboglárka monitorozást végeztem. A rekkenő hőségen félmeztelenül, lepkehálóval a kezemben sétálok a falu szélén, amikor találkozom egy nagyon idős fejkendős nénivel. A néni azt mondja:
Itt nem lehet ám halásznyi!
Én mondom neki:Én nem halászok hanem lepkét gyűjtök.
Azt mondja:Míít? Lepkéét??!!
Legyintett mint akit tejesen hülyének néz, megrázta fejkendős fejét értetlenkedve ,és nagy sebességgel elcsoszogott.
- Hol tárolod a gyűjteményed? Mit szól hobbidhoz a család, mert a lepkék még szépek, de nem mindenki látná szívesen maga körül bogarak százait.
- Saját szobája van a gyűjteménynek, ahol csak a rovarászattal kapcsolatos munkálatok folynak. A családom nagy megértéssel áll a dologhoz, de nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem lennének néha konfliktusok otthon e miatt.
Szilárd még elmeséli, hogy kilencéves kisfiát is sikerült „megfertőznie”, nagy szeretettel lepkészik ő is. Ámbár Szilárd egyre inkább, ha gyűjteményről, gyerekekről és tanításról van szó, azt vallja, elég egy jó mobilfotó, virtuálisan így is lehet gyűjteni a példányokat, nem kell feltétlenül gombostűre tűzni őket.
Az érettségi után biológia szakon szeretett volna továbbtanulni, a súlylökés miatt azonban inkább Szombathelyre, az akkor BDF-re jelentkezett testnevelő szakra. Azóta is sajnálja, hogy a biológiát már nem tudta felvenni, de lehetetlenség lett volna összeegyeztetni az aktív sportolással.
Az olimpián is lepkékre vadászott
Amire a sportolóként a legbüszkébb: a 2002-ben felállított, 20,56 méteres felnőtt országos csúcsra - és arra, hogy egyszer ő is ott lehetett az olimpián.
- Mikor és miért épp a súlylökést választottad?
- Tizenéves koromban kezdtem, édesapám is dobóatléta volt, sporttársa Németh Pali bácsinak. Így keveredem én is a közelébe.
- Milyen belülről egy olimpia? Mire emlékszel a legszívesebben?
- Amíg a versenyre készülsz, gyakorlatilag az edzésekről szól minden. Aztán van egy kis időd körbenézni és a többieknek szurkolni. Én Sydneyben a stadionban lepkéket gyűjtöttem, mert csoportosan jöttek a reflektorfényre. Egy ottani pályamunkás meg is kérdezte, miért fogdosom össze, csak nem meg akarom enni őket?! De nem volt ez másként akkor sem, ha külföldre vagy edzőtáborba mentünk. A többiek csak mosolyogtak rajtam, hogy én akkor is lepkéket és bogarakat hajkurásztam a szabadidőben.
"Ezerféle halált láttam ott..."
- a 2002-es EB volt az utolsó versenyed. Miért hagytad abba?
- Szó szerint feldaraboltak. A hasi nyirokmirigyekkel voltak problémák, azt hitték rákos vagyok. Felnyitották a hasam, de daganatot nem találtak. A probléma eztán kezdődött, a seb elfertőződött, így még egyszer megműtöttek. Köldöksérvem lett, szétnyílt az egyenes hasizmom, folyt ki belőle a genny. Fél éven át feküdten kórházban, nem kívánom senkinek, huszonévesen, hónapokig rákos betegek között... Ezerféle halált láttam ott, szinte naponta elment valaki mellőlem. Később aztán kiderült, hogy valami trópusi vírus támadhatta meg a nyirokrendszerem, szó sem volt rákról.
- A hosszú lábadozást követően visszavonultál. Nem hiányoztak a versenyek? A kihívás és a felhajtás körülötted?
- Az elején nagyon hiányzott, de később minden átértékelődik az emberben. Most már nem. Saját kedvtelésemre egészségmegőrzés céljából sportolok, és ez jól esik.
- Megkerülhetetlen kérdés, mit szóltál Annus Adrián és Fazekas athéni drogbotrányához. Akkor épp a szakági vezető is voltál, nem?
- Sajnáltam ezt az egészet, és a fiúkat is. Szomorúan láttam, miként hátrált ki mögülük pillanatok alatt a MOB és az Atlétikai Szövetség, hogyan maradtak magukra.
- Őszintén, lehet nehézatlétikában nemzetközi szinten eredményesnek lenni drog nélkül is?
- Igen, elég nagy valószínűséggel elképzelhető. A gazdaságilag fejlett országok nagy előnyt élveznek a kisebbekkel szemben, több pénzt tudnak fordítani sporttudományra, kutatásra, olyan orvosi hátteret biztosítanak a versenyzők számára, ami errefelé még elképzelhetetlen. A sztárok mögött teamek állnak, nem csak egy edző, hanem táplálkozási tanácsadó, masszőr, kiropraktor, több orvos, és számíthatnak a sportpolitikára is, ha úgy hozza a helyzet.Csak egy példa a profizmusra: napi terheléses vizsgálatokat is végezhetnek, hogy a felkészülés során az edző a legmegfelelőbb edzéstervet állíthassa össze a sportoló napi állapotához. Ide kellene majd egyszer eljutni, mert e nélkül csak a szuper tehetségesek képesek nemzetközi szintű eredményeket elérni, és ő közülük is sokan lemorzsolódnak az odavezető hosszú úton.
- Volt egy rövid időszak, amikor Németh Zsolt hívására besegítettél a súlylökők edzésébe, aztán ezzel is felhagytál, miért?
- Rossz döntést hoztam mikor elvállaltam. Sok stressztől óvtam volna meg magamat, ha akkor nemet mondok. A gyerekek sok örömet adtak, voltak szép sikerek is, mint Halász Bence 21 méter feletti, vagy Szabó Gyula 18 méteres, Banga Beatrix 14 méteres eredménye. A dobóatlétika környezete viszont nem sokat változott az elmúlt 10-12 évben, mióta én felhagytam az aktív sportolással.
- Szeretnéd, hogy fiadból is egyszer profi súlylökő váljon?
- A súlylökést semmiképpen nem ajánlanám neki, csak az én térdemet ötször műtötték, de a környezetemben nincs olyan nehézatléta élsportoló, akinek a szervezete ezt az extrém terhelést bírná. A súlylökés tényleg embertelen megterhelést jelent, egyszerre kell erősnek és ruganyosnak lenni, 130 kilóval méteres akadályokat átugrálni és kilométereket futni. Ez törvényszerűen tönkreteszi az ízületeket. Nagy árnak gondolom én ezt ahhoz képest, hogy végül hánynak sikerül a csúcsra érnie. Az egészséges tömegsportot viszont gyermekkorban is nagyon fontosnak tartom.
Kiss Szilárd tehát köszöni szépen, jól van, hisz a szerencsétlenül félbeszakadt sportkarrier ellenére is megtalálta helyét a világban. Mert, ahogy mondja,
aki túljut egy halál közeli krízisen és felépül, az onnantól kezdve másként kezdi látni és értékelni saját életét, és máshová helyezi a hangsúlyokat.
Egyszer, mondja, ha úgy adódik, azért egy lepkemúzeumot jó lenne még Szombathelyen összehozni:)
