Az autista gyerekek nem csak arról ismerhetők fel, hogy nehezen teremtenek kapcsolatot embertársaikkal, és nehezen fejezik ki magukat, de arról is, hogy szinte bezárkóznak saját világukba. Amiben náluk teljesen normálisnak számít az, hogy mondjuk szűk dobozok alá bújnak el, vagy egy-egy tárgyat pörgetnek a tengelye körül órákig.
És az is jellemző rájuk, hogy bizonyos ingereket túl gyengén érzékelnek - például a hangokat, ilyenkor ajtókat csapkodnak, kiabálnak és egyéb módon keltenek zajt, hogy ezt ellensúlyozzák -, vagy épp ellenkezőleg, az ingereket drámaian, kibírhatatlanul erősnek élik meg, ezért befogják a fülüket. Érdeklődésük gyakran képes végletesen beszűkülni egy-egy dologra, és gyakran nem értenek meg olyan élethelyzeteket, amik egy átlagos ember számára a lehető legtermészetesebbek. Nem véletlenül hívják autisztikus magánynak azt a "szellemi egyedüllétet" ( Wikipedia), amivel a legtöbben közülük együtt élnek. És ami miatt szüleik nem mentális betegségnek tekintik mindezt, hanem egy létállapotnak, ami a gyermek személyiségének szerves része.
"Nem akartam autista lenni. De az vagyok, ezért ne haragudj rám. Légy megértő"
Ez olvasható annak a kisfilmnek a végén, amit Marisabel Fernandez és Alexander Bernard készített. Ebben letaglózóan mutatják be, körülbelül hogyan élheti meg egy túlérzékeny hallású autista gyermek a környezeti ingereket - csak azért körülbelül, mert nyilván egyikük sem lát bele egy ilyen agyba, ezért a videó felfogható egyfajta metaforának. Ami azt üzeni: na, hát ezért legyünk megértőek, ha egy furcsa viselkedésű gyermekkel találkozunk. Mert nekik még egy telefoncsörgés is egy fájdalmas esemény lehet, mi miatt elveszíthetik a kontrollt.
