Ezerrel dübörög a téli Olimpia, ott van a magyar csapat is, ráadásul 7 fő képviseli az országot különböző síelő számokban. Mi nem igazán dúskálunk a sípályákban és sokszor a hóban sem, nem mondhatni, hogy a honfoglalással egy időben hoztuk magunkkal a sísportokat.
Így aztán elég későn, s bármennyire is hihetetlen, egy kőszegi madarász, Chernel Istvánnak honosította meg nálunk a síelést.
Az ornitológus 1896-ban adta ki a "A lábszánkózás kézikönyve" című kötetét, ami az első magyarországi szakkönyv volt a témában.
Chernel 1891-ben madármegfigyelési céllal volt Norvégiában, akkor találkozott a síeléssel. Ő maga 1893-ban tanult meg síelni - ebben az évben itthon sok hó volt -, eztán szinte halála napjáig űzte ezt a sportot. Alapos, precíz ember lévén részletes naplót vezetett, mindig pontosan rögzítette, hogy Kőszeg környékén mikor, kivel és merre síelt, mekkora távolságot tett meg.
Feljegyzései szerint Kőszeg szinte minden hegyes-dombos vidékét bejárta. Ezekből úgy tűnik, gyakoriak voltak a fagyos telek és volt sízésre alkalmas hó. Chernel sokszor vadászni is lábszánkóval járt.
Első tanítványai a családtagjai voltak, gyermekei és a felesége,
Chernel még azt is feljegyezte, hogy a kőszegi Király-völgyben volt egy jó kis domb, azaz ugrósánc, ahol fia, Miklós 1915-ben 5 métert ugrott.
( VIA)
Chernelházi Chernel István Dezső Ákos Elek (Kőszeg, 1865. május 31. – Kőszeg, 1922. február 21.) magyar ornitológus, a magyar királyi madártani intézet főnöke, miniszteri tanácsos, Sopron vármegye törvényhatósági bizottságnak a tagja.
A fiút soproni középiskolai természetrajz tanára, Fászl István tanította meg a madarak preparálására. Madártani megfigyeléseit 12 éves korától naplójában rögzítette. Első szakcikke a Vadász Lapban jelent meg 1882-ben.
Szülei közigazgatási pályára szánták, ezért négy évig jogot hallgatott a pozsonyi, majd a budapesti egyetemen, de már eközben tanulmányozta a madártan irodalmát. Egyetemi hallgatóként bejárta a Velencei-tó környékét, ellátogatott a Hanságba és a Kis-Kárpátokba, és e helyeken madártani megfigyeléseket is végzett. 1887-ben Erdélyben ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Herman Ottóval, a polihisztor természettudóssal.
1888-ban fejezte be egyetemi tanulmányait, és apja kívánságára közigazgatási gyakornok lett Sopronban, de már 1889-ben lemondott állásáról, és visszatért Kőszegre, hogy csak a madártannak éljen.
Felesége és legfontosabb segítőtársa Rótth Dóra volt; két gyermekük Márta és Miklós.
1890-től vett részt a Herman Ottó által szervezett madárvonulási megfigyelésekben. Még ez évben az 1891-es budapesti II. Nemzetközi Ornithológiai Kongresszust előkészítő bizottság tagjává választották; ő lett a bizottság titkára.
Létrehozta a Vasvármegyei Múzeum természetrajzi osztályát, és ő lett az osztály első őre, 1908-tól 1912-ig. Ez alatt alakította ki az intézmény Vas megye madárvilágát bemutató preparátumgyűjteményét.
Mintegy 2000 preparátumból álló gyomortartalom-gyűjteményét az Magyar Ornithologiai Központnak adományozta. 1916-ban, Herman Ottó halála után ő lett a központ vezetője.
A lápokban, mocsarakban szerzett betegségek legyengítették egészségét. Egy fűtetlen vasúti kocsiban megfázott, és az ennek szövődményeként fellépő spanyolnáthában mindössze 57 évesen, 1922. február 21-én, Kőszegen elhunyt. A kőszegi városi temetőben nyugszik, sírhelyét a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság „A” kategóriában a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.
Wikipédia
