Szinte a semmiből hullott elém és majdnem fejbe talált egy ág, ahogy elmentem a hatalmas fák alatt. Felnéztem, s odafenn rajzott a sok varjú - keményen dolgoztak, hogy fészket rakjanak a Pelikán-park platánjai tetejére. Megálltam és néztem őket.
Szinte mindegyik valami hatalmas gallyat vagy ágat cipelt a csőrében. De hogy bírják el? Honnan szedik? Meg kellett néznem.
Pont odarepült egy varjú arra a fára, amelynek a tövében álltam. Elkezdte a csőrével vágni, tépni a fát, míg végül le nem szakított egy majd harminc centis ágat. De hát a föld tele volt ilyen ágakkal, a fák meg egyre csupaszabbak. Miért nem jó az nekik? Talán túl száraz, és nem hajlik a fészekformára?
Igen, mert a fákon csak úgy hemzsegnek, épülnek a fészkek. Alakul a kis varjútársadalom. Van, aki épít, van, aki az alapanyagot hozza. Mintha minden emberi tulajdonsággal fel lennének szerelve. A rosszakkal is! Az egyiknek megtetszik a másik ága, megpróbálja ellopni. Rángatják a levegőben, és addig-addig harcolnak, míg a végén egyiknek sem maradt semmi. Mint a népmesékben.
Itt is volt tanulság. Ami piciben, az nagyban. Az én tanulságom, hogy ha odafigyelünk a természetre, megláthatjuk a saját hibáinkat, - mielőtt mi is pórul járnánk.
„Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák s a varjak”
- szól Kányádi Sándor November című verse.
