Ganxta Zolee mondta egyszer, hogy az olasz westernfilmeket azért szereti jobban az amerikaiaknál, mert ott nincs púder. Még Bud Spencer és Terence Hill is pisztolytáskás hónaljjal vágtat el a messzeségbe, olyan csatakosan, kócosan, izzadsággyöngyösen, hogy az szinte átüt a vásznon. Ezzel szemben az amerikai vadnyugati filmekben mindenki olyan jólfésült, mintha most húzták volna elő a skatulyából. A Rango ugyan amerikai alkotás, mégis teljesen olyan benyomást kelt, mintha az olasz csizmában rendezték volna le.
Még mielőtt tovább szaladnék, a Rango nem gyerekmese, hanem igazi western, csak emberek helyett animált állatszereplőkkel. Bár teljesen ez sem igaz. Az ötletgazda Johnny Depp és a Karib-tenger kalózait is jegyző Gore Verbinski ugyanis először eljátszatta a színészekkel az egyes jeleneteket, majd azokat újraalkották számítógéppel és animált szereplőkkel. Ezúttal azonban nem arról volt szó, hogy a számítógépbe szkennelték a szereplők arcát és mozdulatait, mint mondjuk a Polár expresszben, a Beowulfban vagy a Karácsonyi énekben. Az alkotók jelen esetben egy-egy jelenet mozgalmasságát és érzelmi töltetét vitték csak át a bitek nyelvére.
Apropó a feeling. A Rango-t ábrázoló első promó képek láttán nem volt olyan komment, amiben a netezők ne azt írták volna, hogy a kaméleon Johnny Depp a Félelem és reszketés Las Vegasban alakított figurájának karikatúrája. Sokat nem tévedtek. Mivel a Rango cselekménye is a Mojave sivatagban játszódik, meg amúgy is adott volt Depp, akkor már a Félelem két főhőse is feltűnik egy cameo erejéig. Akár csak a bölcsességet osztó idős Clint Eastwood, a western filmek nagy ikonja.
Maga a film egyébként igazán hangulatos. Cserepes föld, szomjas szereplők, tűző nap. A néző többször is megszomjazik a film két órája alatt, én magam is többször hörpintettem. Ami még tovább fokozta az amúgy is vadnyugati életérzést, azok a filmben fel-fel bukkanó mexikói zenész baglyok. A film betétdalát a talán leginkább a Desperado zenéje által ismert Los Lobos követte el.
Az egyik, talán legjobban sikerült rész, amikor Rango éjszaka vág át a sivatagon és kapja meg a másik dimenziókba vezető jó tanácsokat. Amikor rájön, hogy még egy kis kaméleon is tud nagy dolgot végrehajtani a hatalmas sivatagban.
Ami még ász volt, az a csörgőkígyó ábrázolásra. A folyton tekergő figura megjelenése és szinkronja is telitalálat. Bár hozzá kell tennem, hogy a többi állathoz kapcsolt karakter is nyerő. A bandita gila és a másik nagy kedvencem, az indián varjú, aki nem a szellemekkel beszél, csak vedlik. Bár mostanság azt várja minden moziba járó, hogy egy animációban tobzódnia kell a poénoknak, a Rango ezt a receptet bizony nem követi. Ahogy már a bevezetőben is írtam, a Rango nem gyerek mese. A velünk tartó nyolc éves Pepe a következő 1,5 mondattal rendezte ezt le.
- Azért jó volt, csak néha félelmetes.
Amilyennek egy igazi westernek – gyerekfejjel – lennie kell.
