Az antiszemitizmus nem mai találmány, számos formában és időpontban felütötte a fejét a Nyugat történelmében. A „zsidó” meghatározása néha vérszerinti, néha vallási alapon zajlott, az ellenük felhozott vádak rendkívül széles skálán mozogtak, a kollektív történelmi vagy vallási bűnöktől kezdve egészen a vélt vagy valós csoportkarakterisztikákig, mint a pénzéhség vagy a szabadosság. A 30-as és 40-es évek rémtettei viszont hosszú időre leföldelték a zsidósággal szembeni ellenszenvet. Auschwitz lágereinek árnyékában a nyilvánosság tereiben többé nem fért meg a szalonantiszemitizmus legfinomabb formája sem, hiszen generációk emlékeztek arra, hogy a zsidósággal szembeni sztereotípiák a gázkamrákba vezetnek. Mostanra viszont felnőtt egy nemzedék, amely nem emlékszik erre a kollektív traumára, csupán annyit lát, hogy Izrael, a büszke zsidó állam látszólag büntetlenül, a nyugat hallgatólagos beleegyezése mellett rendez népirtást és folyamatos vérengzéseket a Közel-Keleten.
Új antiszemita hullám?
Ha ma felnézünk a közösségi médiára, könnyen észrevehetjük, hogy a fiatal balos tábor olyan palesztinpárti, Izrael-ellenes tartalmakat gyárt és fogyaszt, amelyek nem riadnak vissza a nyílt antiszemitizmustól. Ezzel párhuzamosan berobbant a köztudatba a korábban a Hezbollahot és a Hamászt éltető Kneecap rappertrió. Emellett viszonylag mainstream balos platformok is néha belecsúsznak például az október 7-ei terrortámadás áldozatainak a gúnyolásába, mint például a chicagói BLM, akiknek később magyarázkodniuk is kellett az antiszemita poszt miatt.
Szintén megszaporodtak azok a videók, ahol fiatal vloggerek mutatják be az IDF jogsértéseit Izrael nemzetközileg elismert határain túl. A főleg Ciszjordániából vagy Dél-Libanonból érkező videók gyakori eleme, hogy a bátrabb vloggerek számon is kérik az IDF katonáit a tetteik miatt. Erre persze lehet mondani, hogy ez igazából nem antiszemitizmus, csupán anticionizmus. Azonban nem lehet nem látni, hogy ez nem csupán politikai tiltakozás, hanem valós indulat, amely sokszor igenis az átlagos zsidó polgárokat éri utol. Szintén elszaporodtak az interneten azok a videók, ahol európai zsidók arról számolnak be, hogy az utóbbi években megszaporodtak ellenük a mindennapos atrocitások, mint a beszólogatás vagy egy alapos verés kilátásba helyezése.
Ez persze lehetne csupán személyes tapasztalat, de az EU vezetői is egyre gyakrabban tűzik napirendre a növekvő antiszemitizmust. Macron februárban arra kérte a törvényhozókat, hogy lépjenek fel az antiszemitizmussal szemben, ugyanis a zsidók elleni gyűlölet „történelmi csúcson jár” Franciaországban. És az adatok is ezt támasztják alá. A 2023-as terrortámadás, és az azt követő Gázai háború óta Franciaországban 185%-kal, Németországban 75%-kal, az Egyesült Királyságban pedig 82%-kal nőtt meg az antiszemita incidensek száma. Ez 2024-re valamelyest mérséklődött, de még mindig jóval magasabb, mint a konfliktus előtt volt.
Hogy jutottunk idáig?
Ahogyan a cikk elején írtam, a „zsidó”-nak régen sem volt, és most sincs egységes jelentése. Régebben elsősorban egy vallást és egy etnikumot értettek alatta, ma már azonban egy államot is. Persze kérdés, hogy mennyire „zsidó” is Izrael, mennyire a legitim képviselője a „zsidóknak”, és egyáltalán melyik zsidókat képviseli (és képviseli-e például az Izraelben élő arabokat, tehát az izraeli társadalom közel negyedét).
Ez olyannyira nem egyértelmű, hogy Izrael rendszerint stigmatizálja a működését és politikáját érő kritikákat azzal, hogy ezek szükségszerűen antiszemita kritikák. Ezzel egyfelől kényelmes helyzetbe került, elvégre, ha minden Izraelt érő kritika a zsidó állam létét fenyegeti, tehát szükségszerűen antiszemita, akkor Izraelt kizárólag antiszemiták kritizálhatják, akiknek viszont a holokauszt után az értelmiség nem oszt lapot. Ez a dichotómia évtizedeken keresztül szolgálta Izrael érdekeit, elvégre az izrael-kritikus diskurzus, a palesztinpártisággal együtt valóban átcsúszott az antiszemita szélsőjobboldalra, akik Európában többnyire politikai karanténban vannak.
Mára azonban Izrael Netanjahu regnálása alatt látványosan átsodródott a szélsőjobboldalra, és mostanra a mainstream véleményekben is megjelennek az olyan kifejezések, mint a népirtás és az apartheid. Csakhogy mivel Izrael évtizedeken keresztül reflexszerűen antiszemitizmusnak minősített minden anticionista narratívát vagy kritikát, ezáltal elmosva a határt a kettő között, a társadalom nem tanulta meg, hogy mi fér bele, és mi nem fér bele, elvégre hosszú ideig gyakorlatilag semmi sem fért bele, hiszen a legapróbb kritikát is rögtön antiszemitizmusnak bélyegezték. Talán ebből fakad, hogy amíg a Putyin-kritikát többnyire le lehet választani az oroszellenességtől, addig az Izraelt érő kritikák sokkal kollektívebben célozzák a „zsidó” Izraelt.
Ráadásul az a generáció, aki még emlékszik a Holokausztra, sokszor zsigerien védi Izrael minden cselekedetét, hiszen emlékszik, hogy hová vezet, amikor a zsidókat kritika éri. Ez a tabusítás pedig még inkébb arra ösztönzi a fiatalabb generációkat, hogy a fennálló igazságtalan rendet kihívják, és egészében dobják ki. Így válhatnak egyre népszerűbbé a fiatalok között az olyan, alapvetően kifejezetten gyűlöletkeltő jelszavak, mint a „From the River, to the Sea”. Tőlünk nyugatabbra ennek még egy rétege van. Az identitárius jobboldali populizmus mellett a fiatalabbak körében egyre népszerűbbek a baloldali populisták, mint például a híresen Izrael-kritikus Mamdani, New York polgármestere. A közbeszéd általános durvulása pedig lehetővé teszi, hogy már nem csupán a közönség, de a politikai kommentátorok is egyre nyíltabban beszéljenek az olyan, eddig marginális nézetekről, mint Izrael eltörlése.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
