Azok, akik az önbecsülést tartják a kulcstényezőnek, azt mondják: nem lehetünk sikeresek, amíg nem hiszünk magunkban, nem ismerjük “valódi értékeinket”, nem vagyunk minden pillanatban magabiztosak. Ehhez még hozzátesznek technikákat is, melyek lényege a pozitív énkép erősítése, természetesen azáltal, hogy nem a hibáinkon, hiányosságainkon rágódunk, hanem éppen ellenkezőleg, próbáljuk tökéletesnek látni magadat, illetve korábbi sikereinkre összpontosítunk, amíg ki nem törlődik a memóriákból a kínos epizód. Ez ugyanis csak visszafogná a teljesítményt. A legújabb kutatások szerint azonban ez az a gondolkodásmód, mely akadálya a sikernek. Az elméletet át kell alakítani, hogy hatékonnyá váljon.
Egy jobb megoldás
A nagyfokú önbecsülés a kutatások szerint nem vezet jobb teljesítményhez, s habár a nagy önbecsüléssel rendelkező emberek általában úgy gondolják, hogy sikeresebbek - mert meggyőzik magukat róla -, valójában nem azok. A nagyobb önbecsülés nem tesz senkit jobb vezetővé, vagy akár vonzóbb szeretővé. De ha ezt nem kapjuk meg a nagyobb önbecsülés révén, akkor mitől lehetünk mégis sikeresebbek?
Az újabb tanulmányok szerint a pozitív önkép erőltetése és a problémák elhantolása helyett sokkal jobb megoldás, ha szembesülni merünk a hiányosságainkkal, nem tagadjuk le azokat, nem száműzzük, viszont együttérzéssel, megértéssel kezeljük őket. Ebben rejlik ugyanis az igazi lehetőség a képességeink kibontakoztatására.
De mi is az az önmagunk iránti együttérzés?
A kizárólag a sikerre fókuszáló szemlélet helyett hasznosabb úgymond együttérzéssel kezelni azokat a helyzeteket, amikor hibázunk. Ha ez bekövetkezik, nincs szükség arra, hogy sikereinkre koncentrálva, pozitív szövegeket mantraként ismételgetve védjük meg az egónkat, de persze az ellenkező végletre sem, vagyis arra, hogy durva kritikát fogalmazzunk meg magunkkal szemben, és mély letargiába süllyedjünk.
Az önmagunkkal szembeni együttérzés a kutatások szerint nagyobb optimizmushoz, boldogsághoz, jóléthez, kevesebb idegeskedéshez és depresszióhoz vezet.
Na de mi a helyzet a teljesítménnyel?
Ennek megértéséhez tisztában kell lenni azzal, hogy mi az, ami nem az együttérzés függvénye. Miközben hasznos, ha megértéssel kezeljük a hibáinkat, engedékenyek vagyunk magunkkal, időnként szünetet tartunk, lazítunk bizonyos helyzetekben, az már nem, hogy lejjebb tegyük a lécet, engedjünk a célokból. Attól még az ember lehet együttérző magával szemben, hogy nem menekül el a kihívások elől.
A különbség nem ott van, hogy hova akarunk eljutni, hanem hogy miként gondolkodunk az oda vezető útról. Ráadásul a kutatások szerint az önmagunk iránti együttérzéssel sokkal nagyobb valószínűséggel érünk célba, mint más módokon.
Egy példa
Juliana Breines és Serena Chen vizsgálataik során azt állapították meg, hogy azok, akik együttérzéssel közelítettek magukhoz, sokkal inkább megváltoztathatónak látták a hiányosságaikat, motiváltabbak lettek a fejlődésükkel kapcsolatban. Ez a megnövekedett motiváció pedig bizonyíthatóan jobb teljesítményhez vezetett.
Az egyik kísérlet szerint azok a személyek, akik az első vizsgán elbuktak, de megértéssel kezelték a helyzetet, a pótvizsgára egyrészt többet tanultak, másrészt pedig ott jobb eredményeket értek el, mint azok, akik az önbecsülésüket, az egójukat erősítgették csak.
Miért működik?
Ha együttérzéssel közelítjük meg a saját hibáinkat, gyengeségeinket, akkor nem félünk szembesülni velük. Ezáltal kaphatunk igazán valóságos képet a képességeinkről, s azt is tisztábban fogjuk látni, hogy min kell változtatni a hibák elkerülése érdekében. Ha ehelyett az egónk védelmével lennénk elfoglalva, akkor nem engedhetnénk meg magunknak a nyílt szembenézést a problémákkal, legalábbis nem erre helyeznénk a hangsúlyt, hanem, hogy az énünket erősítsük. Ilyenkor nem ismerjük el az igényt a fejlődésre, mivel azzal el kellene ismerni hibáinkat és gyengeségeinket is. Hogyan tudnánk fejlődni úgy, ha tökéletesnek látjuk magunkat?
