Szabadtéri koncert nyáron mindig izgalmakkal kezdődik, a szerdai Bogányi zongorahangverseny is már kora délutántól lázban tartotta a szervezőket, kisebb részt a belépőt vásárlókat, mert a meteorológia ugyan kánikulai és felhőmentes estét ígért napok óta – a kezdés időpontjára mégis csapadékot jelzett. Így is történt: amint a nagyérdemű megindult helyét elfoglalni, leesett néhány csepp. A szervezők persze erre számítva falatnyi kis sörsátrat húztak a méregdrága – az Index szerint 76 millió forint értékű - zongora fölé – biztos, amit biztos alapon.
A látvány – lássuk be – kissé komikus volt. Olyasféleképpen nézett ki, mintha a Szabadság-szobor főlé esernyőt tartanának, vagy a kb. tíz évvel ezelőtt vásárolt, és a fővárosban üzembe helyezett „szupervillamos” Cambinókat mobil klímákkal akarnák felszerelni a forró nyári napokon. (A biztonsági sátrat amúgy a szünet után lebontották.)
A koncert rendkívüliségét mégsem ez adta meg, hanem az, hogy ezúttal a szólóhangverseny nem a Liszt- és Kossuth-díjas muzsikus képességeiről, pillanatnyi formájáról, a műsor összeállításáról szólt, hanem a hangszerről. Bogányi Gergely kitűnő zongorista – ez az első percekben nyilvánvalóvá vált – mint ahogy az is, hogy nyári éjszakához passzoló műsort rakott össze a szombathelyi közönségszámára: csupa romantikus darabot (Chopin, Liszt) zárásként a Rákóczi indulóval. Így fülbemászó melódiák, kézreálló kadenciák, jól csengő virtuóz futamok csendültek fel: a zongorista sikere egyértelmű.
A kérdés nem is ez, hanem, hogy a tetemes állami és uniós támogatással készült „magyar” zongora, szól-e úgy, ahogy árához képest el lehet-e várni? Ezzel kapcsolatban a következő kételyek merülnek fel:
Közismert, hogy a Steinway & Sons gyártja a világ legjobb zongoráit – több mint száznegyven éve. Józan ésszel elképzelhető, hogy valaki reális eséllyel tudja venni a versenyt velük egyik napról a másikra egy pici országban?
A szuperzongora ára nyilvános, és meghaladja a világvezető hangszer árát. Ehhez járul-e arányosan jobb hangzás?
Állami támogatás=állami megrendelések? Mert ha így van, nem beszélhetünk valós, piaci versenyről.
A hangosítás elkerülhetetlen szabadtéren, ez lehet jó vagy rossz. Rengeteget hozzátehet a hangzáshoz, de szerencsétlen esetben tönkre is teheti azt. Az igazi összehasonlítás csak zárt teremben elképzelhető, ahol ott áll a Bogányi-zongora és egy Steinway, és mindkettőn ugyanattól a szerzőtől és előadótól ugyanaz a mű, vagy részlete hangzik fel.
A hír szent, a vélemény szabad – tartja egy alapvető újságírói szabály
Ezt, mint vértet magam előtt tartva akkor jöjjön a vélemény: egy Steinwayhoz képest a Bogányi-féle zongora elbukott. A karbon kompozit nem tudja felvenni a versenyt a fával szemben, ahogy a merész ötletek sem a száznegyven éves tapasztalattal szemben, akármennyire is virtuóz az ötletgazda. Bogányi szerint a hangszerben szépek a felhangok, és a zongora alakja „spirituális üzenetet hordoz”. Zongorája tényleg szép, megfogja a szemet, és ugyan lehet, hogy a felhangok meggyőzőek, de hiányzik belőle az a teltség, az a meleg rezonancia, amit csak a csontszáraz, nemes fa adhat meg. Kell persze kísérletezni, új utakat keresni a hangszergyártásban is és a gyártók piacra is dobnak évről évre újabb és újabb termékeket, ami a hagyományos, akusztikus hangszerek esetében nem könnyű. Megfelelő alapanyagból lehet készíteni például kiváló hegedűket, de Stradivari mester munkáival ezek sosem fogják tudni felvenni a versenyt, ahogy egyelőre a már többször említett amerikai cég zongoráival sem lehet versenybe szállni a piacon – főleg, ha árban fölé mennek. Még állami támogatással sem...
