"Sajnos legalább annyira távol vagyunk attól, hogy idegen létformákat lássunk saját szemeinkkel, mint amilyen távol 23 volt Epikurosz attól évszázaddal ezelőtt, hogy az általa megtippelt bolygók létezéséről látható bizonyítékot szerezzen" - nyilatkozta a Spacedailynek Jean Schneider asztrobiológus. Ő és munkatársai egy tudományos folyóiratban behatóan foglalkoztak a földönkívüliek tanulmányozásának nehézségeivel (még ha ez így önmagában meglehetősen viccesen is hangzik).
Azt mondják: a következő 15-25 évben kétféle űrmisszió lesz képes közelebb kerülni az exobolygók feltérképezéséhez, az egyik a koronagráf-technológia továbbfejlesztése, ami a csillagok közvetlen fényének blokkolásával segít óriásbolygókra bukkanni, a másik pedig interferométerekkel és egyéb spéci eszközökkel fogja majd letapogatni a bolygók felületéről visszaverődő fényt. Ezekkel persze nem lehet majd látni kis zöld lényeket, csak azt, milyen a felületük, atmoszférájuk, majd később el lehet jutni oda, hogy ezek közül melyik biztosíthat feltételeket az élethez.
De bármilyen misszióról is legyen szó, ezek már irdatlan terekben elhelyezkedő szerszámokat követelnek meg: ha például egy, a Földünktől 16 fényévnyire található, és annál kétszer akkora bolygóról szeretnénk egy 100 pixeles szuperfelbontású képet készíteni, úgy egy 69 kilométer(!) széles műrtávcsövet kellene építeni. Ezzel viszont már nem csak messziről integethetnénk a bolygó felszínének, de láthatóak lennének a felhői (ha vannak), óceánjai (ha vannak), erdőségei vagy kontinensei. Ha pedig mindezt hosszú időtávra állítják be, a felhők változásai, a vulkáni folyamatok, évszakok és egyéb periodikus jelenségek is láthatóvá válnának - amik mind fontos lépések a felételezhető életformák felé. Plusz ott vannak még az ún. technoaláírások, vagyis olyan jelek keresése, amik nem magyarázhatók szerves kémiával: lézerfények, szénhidrogén gázok, mesterséges építmények.
Nincs a kezünkben a megfelelő technológia
"A földönkívüliek keresése filozófiai értelemben is lényeges. Ezzel választ kaphatunk arra, miért fontos az ember állapot léte" - elmélkedik Schneider a tudományos lapban. A csalódottságát sem rejti azonban véka alá akkor, amikor arról van szó, hogy szemügyre vehessük ezeket az élőlényeket: ha mondjuk tízméteres létformákról beszélünk, amiket a legközelebbi feltételezett exobolygón, az Alfa Centaurin fedeznének fel, tőlünk mintegy 4,37 fényévnyire, akkor olyan teleszkópot kéne összeeszkábálni, aminek legtávolabb eső elemei akár a Nap sugarával egyenlőek. Magyarán: fizikai képtelenség. Ha pedig még a mozgását is szeretnénk megfigyelni, akkor egy majdnem hárommillió kilométer szélességű érzékelőre lenne szükségünk egyetlen darab árva foton rögzítéséhez. A többit tovább lehet gondolni.
Egy filmben persze csak bepattanánk az űrhajónkba, és sittysutty, hipersebességgel esnénk neki a nagy távolságnak, de miután az élet nem film, a valóságban sokszáz tonnányi vasra lenne szükségünk. Ha ugyanis csak a fénysebesség harmadának megfelelő tempóval számolunk, amivel megindulunk a végtelenbe, még az is azt jelentené, hogy egy emberi hajszál vastagságával megegyező méretű csillagközi szemcse is egy hatvan kilométer per órával haladó, száztonnás test erejével lassítaná űrhajónkat. Olyan technológia azonban még nem áll rendelkezésünkre, ami ilyen súllyal dolgozna, miközben a nagy sebességet is képes volna garantálni. Menjünk lassabban, de biztosabban, mondjuk a fénysebességnek csak egy százalékával (ami még így is 3000 km/s)? Ez az út egy kerek évezredig tartana.
Egyelőre azt üdvözölhetjük, hogy az első lépések megtörténtek, és egy chilei hegységben felhúzták a csillagászat történelmének legnagyobb távcsövét - találó nevén nevezve a European Extremely Large Telescope-ot -, aminek elsődleges tükre potom 42 méter szélességűre nyúlik. Mindent együttvéve persze még mindig az tűnik valószínűbbnek, hogy az idegenek előbb látogatnak el hozzánk, mint mi hozzájuk.
