A kétezres évek elején a semmiből hozta létre Szombathely legfontosabb underground fészkét, a legendás Pincém Underground Klubot és az abból kinőtt PUK Csoportot. Hegedüs Adrián huszonévesen még téríteni akart a technóval, mára viszont elégedett, Budapesten élő édesapa, aki végleg elvarrja a szálakat a szülővárosával. Egy utolsó, kompromisszummentes elektronikus bombával búcsúzik a pincétől, miközben pontosan látja, hogyan vérzett el a helyi kultúra a hivatalnokok és a másolás asztalán.
Egy csupasz téglafalú pincében ülünk Szombathelyen, ami a nyolcvanas évek végén borozónak készült, de végül teljesen más lett. Hogyan lettél te a „techno gyermeke” egy olyan korban, amikor még se internet, se közösségi média nem volt?
Kettős a dolog, mert én e felett a pince felett laktam, 11-12 évesen költöztünk ide. A szüleim borozónak, a fölső részt bisztrónak szánták, de jött a rendszerváltás, és végül sosem nyitották meg.
Ahogy cseperedtem, egyre jobban érdekelt a zene. Szerencsénk volt, mert korán lett parabolaantennánk, és a klasszikus, még nem elkommerszesedett MTV-t szívtam magamba. Ott tárult ki előttem egy új zenei univerzum. A Love Parade és a Mayday idején kezdett beszüremkedni az elektronikus zene a mainstreambe.
Aztán 1995-ben elindult az osztrák FM4 rádió. Fogalmam sem volt a social platformok hiányában, hogy mi ez, de fent a szobámban, tanulás közben megszállottan hallgattam az esti tematikus műsoraikat.
Ezt a friss élményt pedig azonnal meg akartad osztani másokkal is?
Valóságos küldetéstudatom volt! De úgy látom, mindig előrébb jártam egy picit, mint a kortársaim. Amikor a magam szűrőjén átengedve megmutattam nekik ezeket a zenéket, leginkább értetlenkedés fogadott. Volt egy vicces időszak: megmutattam valakinek például DJ Bobót, amikor itt még senki sem ismerte. Kérdezték, melyik bolygóról jöttem.
Aztán mikor már ők tomboltak rá, én már rég máshol jártam. Mire a kedvenceim divatba jöttek, én már utáltam őket, és mentem mélyebbre. Kicsit sorsszerű volt ez, egyfajta hitbéli térítés.
Világéletemben outsider voltam. Amikor a kilencvenes években diszkóba jártunk, a barátaim mondták, hogy „Hege, engedd el magad”, de a 198 centimmel sosem tudtam elvegyülni a tömegben, nem tudtam feloldódni.
Ha a baráti köröd zárt kapukat jelentett, hogyan tudtál közönséget építeni a semmiből, a pre-digitális világban?
Nyitott szemmel jártam a várost, oda léptem az emberekhez, akikről a külsejük alapján sejtettem, hogy hasonló az ízlésük. Elmondtam pár szóban, miről van szó, kontaktot cseréltünk. Aztán újságpapírokból, meg dobozokból plakátokat meg szórólapokat ragasztottam össze, lefénymásoltam, és az éjszaka leple alatt kiplakátoltam a várost.
Így indult az Illegál Bít’z bulisorozat. 19-20 évesen találtam ki, hogy megcsinálom a saját helyemet a házunk alatti pincében. Akkor még egy hatalmas homokkupac volt itt, villanyvezetékezés sehol, a sarokban meg ott álltak a rendszerváltás előtti munkások által otthagyott, negyedig maradt sörösüvegek.
Kipucoltam, és minden pénzem ráment, hogy legyen vécé meg egy olyan magas pult, ami mellé én is kényelmesen odaférek. Fiatal férfi voltam, meg akartam változtatni a világot. Nem akartam ebből meggazdagodni, dolgoztam mellette, csak azt akartam, hogy anyagi nullára kijöjjünk, és ki tudjuk fizetni a bérelt reflexládákat.
A Pincém Underground Klub kultusza
Bár Adrián mindig kevesellte a létszámot, a hely hamar kultikussá vált Szombathelyen. Itt indult el irodaként az Írókéz cég, és olyan nevek fordultak meg a pult mögött, mint a Veszprémből importált Mesterházy Ákos, vagy a helyi Drum and Bass legendák, a Method Breakz (Lipi Robi, Bolha és Phreak, azaz Unger András).
A pincebulikból egyenes út vezetett a PUK Csoport nevű összművészeti formációhoz. Ez hogyan állt össze?
A bulikba járók közül szép lassan kialakult egy mag, és kiderült, hogy mindenki aktív valamiben. Az egyik verset írt, a másik jelenetekben gondolkodott, a harmadik színészkedett, fotózott vagy festett. Leültünk a buli kavargásán kívül, és elkezdtük kitalálni, hogyan tudnánk a közös világlátásunkat megmutatni.
Ebből jöttek a tárlatok és a performanszok. Később ránk is sütötték a PUK névből, hogy polgárpukkasztók vagyunk, pedig a név egyszerűen a Pincém Underground Klubból jött, az „M” betűvel pedig a Pincém végén egyfajta közösségi helyre akartam utalni, de a köznyelvben a nevemből kiindulva az Adrián pincéjévé alakult.
A legfontosabb fordulópont a 2001-es szombathelyi Bloomsday volt. A szervező, Székely Ákos – Isten nyugosztalja – adott egy esélyt egy 21-22 éves, senki által nem ismert fiatalnak, aki lelkendezve kereste meg.
Kitaláltam egy dadaista performanszot a Leopold Bloom látogatása a Hegedűs családnál apropóján. Itt ült a közönség a pincében, és ott jött elő belőlem először az exhibicionizmus, ott őrültem meg először a színpadon.
A kapuk megnyíltak, és a performansz után a Method Breakz belecsapott az akkor még kőkemény undergroundnak számító drum and bass csattogásba a téglafalak között. Ez volt az első alkalom, hogy hivatalosan benne voltunk a Bloomsday programjában.
Hosszú ideig pörögtek párhuzamosan a pincebulik és a PUK Csoport performanszai?
Ó, nem, dehogy. Iszonyatos időcsúszásban voltam mindig. Ott volt a főállású munkám, a levelező főiskola, a barátnőm, a családom három nővel – ha egy szekrényt odébb kellett tolni, engem hívtak.
Nem ment a kettő együtt. Az illegális vagy féllegális pincebulik korszaka nagyjából két évig tartott, utána amikor jött a PUK, az mindent vitt, és már csak a csoport keretein belül rendeztünk itt eseményeket.
Most viszont azzal hirdetted meg a következő eseményt, hogy 25 év után újra a Bloomsday hivatalos programjaként, de ez lesz az utolsó alkalom, hogy kinyit a pince. Miért pont most jött el a végpont?
47 éves vagyok, közelebb a 48-hoz, mint a 47-hez. Budapesten élek, családom van, a kislányom jövőre lesz első osztályos. Egyszerűen nincs rá időm. Szombathelyhez most végleg elvarrom a szálakat. De a búcsúra egy igazi bombát akarok bedobni a városba, újra visszamegyünk a mélybe, a 2001-es hangulathoz.
A kerek történet az, hogy a 2001-es indulás után én minden egyes évben csináltam valamit Szombathelyen, de a hivatalos városi programba soha többet nem engedtek be minket, teljesen függetlenül működtünk. Most, 2026-ban, pontosan 25 év után a hivatalos címünk az, hogy „Leopold Bloom együtt bulizik a Hegedüs családdal” – újra a hivatalos program részeként. Körbeért a dolog. Nem lesz művészet, nem lesz duma: most kompromisszummentes, kőkemény minőségi buli lesz.
Budapestről jön élő szettel az Alley Catss, fellép a veszprémi elektronika ikonja, Mesterházy Ákos bakelitről, az utolsó egy órát pedig a helyi legenda, Lipi Robi (Method Breakz) kapja meg. Egész éjszaka a neves szombathelyi médiaművész, Görcz Andi fog VJ-zni.
Öreg vagyok már, korán kezdünk: 7-kor kapunyitás, sötétítünk, jönnek a fények, és olyan hangcucc lesz, hogy vigyáznunk kell, nehogy a basszustól a tű ugorjon a bakeliten. Mivel működési engedélyünk nincs, belépő sincs, pult sem lesz: az „iszol, amit hozol” elv érvényesül, de a poharakat én adom (nevet). Ez a tánc lesz a végső.
Egy teljesen analóg, kábeltévé és mobiltelefon nélküli világból indultál, ma pedig digitális szakemberként, technokrataként éled az életed. Hogyan csapódott le benned ez a hatalmas technológiai ugrás?
Ha nincs a pince, a vizuális kísérletezések, ma egzisztenciálisan sem itt tartanék, mindent ennek a digitális örökségnek köszönhetek. De ma, édesapaként már az elengedés idejét élem.
Amíg a kétezres évek elején riasztónak tűnt a digitális dömping, az ma háromszoros erővel tombol. Non-stop, 0-24 órában mennek a mesecsatornák. Én a gyerekem előtt nem telefonozom, otthon ha együtt vagyunk, sem a tévé, sem a rádió nem szól: én olvasok, ő játszik.
Amikor Budapesten az Allee környékén sétálunk, játékosan tanítom neki, hogy a villogó reklámtáblák mind azt üzenik: „engem nézz, engem nézz!”. Káosz van, minden túl gyors, a felszínen töménytelen mennyiségű, azonnal kidobható kommersz kultúrát tolnak az arcunkba. Ha ma valaminek mélyére akarsz menni, küzdened kell, át kell fúrnod magad a felszínen.
Szombathelyiként mennyire volt nehéz a fővárosi váltás?
Lokálpatrióta vagyok, de Budapesten élvezem, hogy a kutya sem ismer, ott lehetek egyszerű műélvező, fel tudok oldódni. Szombathely ezt nem adta meg nekem: itt mindig tennem kellett azért, hogy legyen valami mű, amit a szervezői stressz miatt a végén aztán sosem élveztem. Van bennem hiányérzet a várossal kapcsolatban.
Milyen szempontból? Mit nem vesz be a szombathelyi gyomor?
A kultúrafogyasztás szétaprózódott. Én konfliktuskerülő krapek vagyok, mindenkivel jóban vagyok, de a városvezetés, a pozícióban lévő hivatalnokok részéről nincs valódi nyitottság. A városstratégiából hiányzik a mélység, a családok nincsenek bekapcsolva, a főteret újra meg kéne tölteni tartalommal.
De mit látok? Másolunk. „Diósgyőr így csinálja, Nyíregyházán azt láttam, csináljunk mi is olyat.” Minek? Valami újat, unikálisat kéne kitalálni, mint amilyen a PUK Csoport volt a semmiből.
Rengeteg zseniális helyi agyunk, grafikusunk, tervezőnk van, de mind elmennek Budapestre, mert itthon nincs ami megtartsa őket. Pedig Szombathely közelebb van Grazhoz meg Bécshez, mint Budapesthez. Ha idehoznánk egy komoly, minőségi nemzetközi zenei programot, az osztrákok euróban kapják a fizetést, simán átjönnének érte.
A várost kéne fejleszteni, és bátornak kéne lenni, mert a minőség nem milliókon vagy milliárdokon múlik. De a hivatalnokok megelégednek annyival, hogy „köszönjük szépen, megvan a Savaria Karnevál, évről évre csináljuk ugyanúgy, a pénz eddig is jó volt, ezután is jó lesz”.
Én bízom a fiatalokban, de programokat kell nekik csinálni. Nekem fiatalon bejött a bátorság. Ha nem mertem volna belevágni, ma nem itt tartanék.
A Pincebuli programja:
Helyszín: Szombathely, Szelestey László – Welther Károly utca sarok
2026. június 13. (szombat)
Ez a tánc lesz a végső *** Iszol, amit hozol *** A belépés díjmentes
