Úgy látszik, az idén kivételes szerencsém van, rögvest első nap három méretes polipot sikerült kifognom egy röpke óra alatt. Így a szokásos bevezető jótanácsokat a következő fejezetre hagyom, és belecsapok a tenger közepébe!
A polip igazi csemegének számít: salátaként, rántva vagy fokhagymás-boros olajban kisütve egyaránt ízletes és közkedvelt étel. A polipvadászat - amatőr szinten - igen nehéz és sok időt igénylő vállalkozás, de megéri! Sokan szigonnyal fogják ki az állatot, én ennek nem vagyok híve: egy 20-40 cm-es polip megfogásához feleslegesnek tartom e roncsoló szerkezet használatát. Polipot fogni puszta kézzel - sokkal méltóbb küzdelem, és még maguk a harcedzett görögök is gyakran tapssal jutalmazzák a partra érkező polipvadászt!
A polipok, mint a tenger oly sok lakója, napközben általában „fészkükben“, vagy annak közvetlen közelében vannak, a parttól kissé távolabbi helyeken, de komolyabb búvárszerkó nélkül is elérhető mélységben. Egy búvárkesztyű azért nem árt, a nagyobb példányokkal nehezebb enélkül megküzedni. A nagyobb, már vadászható példányok magányban élnek. A polipfészek általában egy-egy nagyobb kő alatt van, és árulkodó jel, hogy köré számtalan apróbb kövecskét, kagylót hord össze a házigazda. A polipot igen nehéz észrevenni: mint a legtöbb tengeri állat, jól alkalmazkodik környezetéhez. A nagyobb példányoknak azonban legalább egyik karjuk általában kilátszik a szikla alól, és rózsaszín tapadókorongjaik felismerhetővé teszik az állatot. Ezek a felnőtt polipok már nem menekülnek el fekete tintát eresztve, amikor alámerülve közeledünk feléjük - bár érintésünkre először visszahúzódnak, ám ha igazán támadásra kerül a sor, nem futamodnak meg, sőt!
Mivel általában túl mélyen van fészkük ahhoz, hogy egyből megfogjuk őket, a többszöri kísérletezést megunva előbb-utóbb korongjaikkal hozzánk tapadnak - ilyenkor lehet igazán felmérni az ellenfelet! Miközben fejét szorítjuk, láthatjuk, hogy kinyújtózó karjai mekkorák: ha nem sokkal hosszabbak alkarunknál, nyugodtan folytassuk a küzdelmet. Korongjainak nyoma ugyan órákig, esetleg napokig is látható marad bőrünk felületén, de más bajunk nem lesz csókjaitól. Az állatot, miután biztosan fogjuk, minél hamarabb ki kell emelni a vízből, mert ettől ereje rohamosan gyengülni kezd: ugyanakkor erősen kell szorítani feje körül, nehogy kibújjon a karjai segítségével menekülni próbáló állat.
Sajnos, a kellemetlen rész ezután következik csak: miután a többi strandoló már eltette kameráját, amellyel megörökítették hőstettünket, a szerencsétlen zsákmányt 8-10 percen keresztül kell csapkodni egy sziklához, hogy kőkemény izomrostjai megpuhuljanak. Enélkül a polip emberi fogyasztásra gyakorlatilag alkalmatlan! Persze mindenkinek megvan a maga tuti csapkodás-száma, ez általában 50 és 90 között mozog. Én a 72 csapásra esküszöm. Ezután alaposan dörzsöljük az állatot egy sziklához, ide-oda, ugyancsak legalább öt percen át. A saját maga eresztette habos lében ugyanis tovább puhul. Ha ezzel is megvagyunk, már csak a fejrész kibelezése van hátra és a felszeletelés, majd - az elkészítés módjától függően - az előkészítések.
