Úgy látszik, az idén kivételes szerencsém van, rögvest első nap három méretes polipot sikerült kifognom egy röpke óra alatt. Így a szokásos bevezető jótanácsokat a következő fejezetre hagyom, és belecsapok a tenger közepébe!
A polip igazi csemegének számít: salátaként, rántva vagy fokhagymás-boros olajban kisütve egyaránt ízletes és közkedvelt étel. A polipvadászat - amatőr szinten - igen nehéz és sok időt igénylő vállalkozás, de megéri! Sokan szigonnyal fogják ki az állatot, én ennek nem vagyok híve: egy 20-40 cm-es polip megfogásához feleslegesnek tartom e roncsoló szerkezet használatát. Polipot fogni puszta kézzel - sokkal méltóbb küzdelem, és még maguk a harcedzett görögök is gyakran tapssal jutalmazzák a partra érkező polipvadászt!
A polipok, mint a tenger oly sok lakója, napközben általában „fészkükben“, vagy annak közvetlen közelében vannak, a parttól kissé távolabbi helyeken, de komolyabb búvárszerkó nélkül is elérhető mélységben. Egy búvárkesztyű azért nem árt, a nagyobb példányokkal nehezebb enélkül megküzedni. A nagyobb, már vadászható példányok magányban élnek. A polipfészek általában egy-egy nagyobb kő alatt van, és árulkodó jel, hogy köré számtalan apróbb kövecskét, kagylót hord össze a házigazda. A polipot igen nehéz észrevenni: mint a legtöbb tengeri állat, jól alkalmazkodik környezetéhez. A nagyobb példányoknak azonban legalább egyik karjuk általában kilátszik a szikla alól, és rózsaszín tapadókorongjaik felismerhetővé teszik az állatot. Ezek a felnőtt polipok már nem menekülnek el fekete tintát eresztve, amikor alámerülve közeledünk feléjük - bár érintésünkre először visszahúzódnak, ám ha igazán támadásra kerül a sor, nem futamodnak meg, sőt!
Mivel általában túl mélyen van fészkük ahhoz, hogy egyből megfogjuk őket, a többszöri kísérletezést megunva előbb-utóbb korongjaikkal hozzánk tapadnak - ilyenkor lehet igazán felmérni az ellenfelet! Miközben fejét szorítjuk, láthatjuk, hogy kinyújtózó karjai mekkorák: ha nem sokkal hosszabbak alkarunknál, nyugodtan folytassuk a küzdelmet. Korongjainak nyoma ugyan órákig, esetleg napokig is látható marad bőrünk felületén, de más bajunk nem lesz csókjaitól. Az állatot, miután biztosan fogjuk, minél hamarabb ki kell emelni a vízből, mert ettől ereje rohamosan gyengülni kezd: ugyanakkor erősen kell szorítani feje körül, nehogy kibújjon a karjai segítségével menekülni próbáló állat.
Sajnos, a kellemetlen rész ezután következik csak: miután a többi strandoló már eltette kameráját, amellyel megörökítették hőstettünket, a szerencsétlen zsákmányt 8-10 percen keresztül kell csapkodni egy sziklához, hogy kőkemény izomrostjai megpuhuljanak. Enélkül a polip emberi fogyasztásra gyakorlatilag alkalmatlan! Persze mindenkinek megvan a maga tuti csapkodás-száma, ez általában 50 és 90 között mozog. Én a 72 csapásra esküszöm. Ezután alaposan dörzsöljük az állatot egy sziklához, ide-oda, ugyancsak legalább öt percen át. A saját maga eresztette habos lében ugyanis tovább puhul. Ha ezzel is megvagyunk, már csak a fejrész kibelezése van hátra és a felszeletelés, majd - az elkészítés módjától függően - az előkészítések. Bármilyen módot választunk, nem árt, ha a nagyobb példányok felszeletelt darabjait (a fejet csíkokra, mint a tintahalat, a lábakat a nagyságtól függően 2-3 részre vágjuk) 5-10 percen át főzzük még, fűszeres vízben. A legegyszerűbb mód a sütés, tapasztalatom szerint a legízletesebb a kirántás, fűszeres prézliben és olívaolajban, de a sima paprikás-oregánós liszt is megteszi. A hús egy kicsit mindig gumis-rágós marad, ez nem a mi hibánk. Tapasztalataim szerint a meleg körettel felesleges bajlódnunk, nincs jobb polipágy egy jófajta görög salátánál, amelyről majd egy másik jegyzetben lesz szó. Jó vadászatot, jó étvágyat, jó gyomrot és jó lelkiismeretet kívánok minden utazónak, legközelebb már 18 éven aluliak is olvashatják beszámolóimat!