Március 15-e Magyarország egyik legnagyobb nemzeti ünnepe. Mit is lehet ilyenkor elmondani? Az 1848-as események emléknapja és annak jelképei sok változáson mentek keresztül. Volt a FIN, azaz a Forradalmi Ifjúsági Napok (március 15, 21, április 4) köntösébe bújtatott „rejtett ünnep”, amelyről csak a merészebbek próbáltak külön megemlékezni. A hetvenes-nyolcvanas években tehát a fiatalok, illetve az akkori ellenzék, és a rendőri hatalom összetűzéseinek fóruma lett, a nyolcvanas évek utolsó két esztendejében pedig kibővült, felhígult mindazokkal, akik ekkor már érezték, hogy az elnyomó hatalom gyengesége és a világpolitikai helyzet változása miatt immár jószerivel kockázatmentesen mehetnek az utcára.
Ami a jelképeket illeti: a FIN idején külön „forradalmi jelvénye” volt az eseménysorozatnak, de a kokárda viselését nem merték szóvá tenni, legalábbis március idusán. Aztán a nyolcvanas években megjelentek a nagyobb méretű nemzetiszínű szalagok és kokárdák, valamint az általában „nyugaton” gyártott, vagy családi ereklyeként őrzött Kossuth-címeres jelvények, zászlók. Ez persze provokációnak számított azokban az időkben, és akin a rendőrök március 15-e előtt vagy után is láttak ilyet, azt azonnal megállították, igazoltatták és legalábbis „elbeszélgettek vele”. 1988-tól már csaknem mindent lehetett, 1989 pedig igazi felvonulása lett a gigantikus kokárdáknak és a hirtelen előkerülő egyéb leleményes magyarság-szimbólumoknak. Ettől kezdve jó üzletté vált a jelképek gyártása és árusítása.
De március 15-ét azóta is képtelen volt a helyére rakni a politika és a társadalom. 1989 előtt nem lehetett a közös ünneplés napja (legfeljebb a lelkekben és a titkos összekacsintásokban), a rendszerváltás után pedig szokatlan szerepet kapott: a megosztásét. A „mégis, kinek az ünnepe?” kérdésre a mai napig nincs felelet, csak egy bizonyos: nem a nemzeté, legalábbis nem a kifejezés hagyományos értelmében. Az 1990 utáni márciusi megemlékezések a viták, a beszólások és egymás pocskondiázásának idejét jelentették, amiből egy idő után mindenkinek elege lett. És ha mégis maradtak őszinte lelkesedők, az ő kedvüket is elvette a 2002-es választások nevetséges és egyben borzalmas kokárda-mizériája. A talán legfőbb nemzeti jelkép kisajátítása egyetlen politikai párt hívei által – ennél étvágyrontóbb üzenet aligha érkezhetett volna a mindenfajta közéleti perpatvaroktól megcsömörlött „átlagpolgár” számára.
És a helyzet azóta sem változott – lassan nem lesz senki az országban, aki emlékezne még a nemzeti ünnep hagyományos értelmére. Egyszerűen elveszett. Március 15-től augusztus 20-án át egészen október 23-ig. Ha nem lenne Karácsony meg Mikulás meg Húsvét, akkor azt mondhatnánk, hogy az ünnep a magyar polgárok számára a közéleti veszekedés és (jobb esetben) egymásra-mutogatás ideje, a kisajátító törekvések és a viszály időszaka. Vagyis egyre inkább az ünneptelenségé. Ha akad ilyenkor egy hosszú hétvége, legtöbben a családi kiruccanást választják. Minél messzebb a magyar valóságtól. Hogy tényleg együtt legyen – legalább a család. Különös dolog ez, hiszen egy nemzet, egy nép történelmi ünnepei általában az összefogást lennének hivatva erősíteni. Magyarországon azonban ez a fogalom az utóbbi 25 év során gyakorlatilag megszűnt létezni, pontosabban fogalmazva, a politika szétrombolta annak gyökereit. Ráadásul hazánkban manapság szó sincs a hatalmon levő politikai elit és a tömegek ellentétéről: maga a társadalom szakíttatott három részre (nem kettőre, ahogyan az a köztudatban van): az egyik vagy másik oldal mellett kardoskodókra, valamint a közöttük őrlődő és a dologból mit sem értő vagy az egészből kimaradni akaró „köztesekre”.
Március 15-e tehát manapság nem nevezhető nemzeti ünnepnek, mivel nincs egységes nemzet, amely azt ünnepelhetné. Így néz ki a magyar, ha magára marad; ha nem tud ujjal mutogatni valamilyen külső hatalomra vagy elnyomó elitre, amely tiltja vagy torzítja az ünnepet, amely pedig igazán a miénk, „magyaroké”. Csúfosan csőbe húztak minket, képtelennek bizonyultunk nem csak arra, hogy a vasfüggöny lehullásával összefogjunk szomszédainkkal, de még arra is, hogy legalább mi magunk egységesek maradjunk. Azaz jobb így fogalmazni: csúfosan csőbe húztuk magunkat. Mert mi mindannyian tehetünk a mai állapotról, amely még ünnepeinket, titkos összekacsintásainkat is elveszi tőlünk.
2014 március idusa. 12 pont? Minek az nekünk? Bőven elég lenne, ha első lépésben legalább ilyenkor együtt lehetnénk. Ha legalább ebben egységesek lennénk. Mert addig nincs se ünnep, se nemzet. De ez most merészebb álom, mint 1848-ban volt a 12 pont.
