Nemrég a szombathelyi vasútállomáson működő nyilvános mosdó WC-s nénijével beszélgettem, aki neve eltitkolását kérve, dohányzástól reszelős hangján elmesélte nekem meglátásait a vasúti illemhelyhasználattal kapcsolatban.
Szombathelyen, a GYSEV vasútállomásán van egy nagyon szép, higiénikus, tiszta, terjedelmes WC, amelynek használati díja 250 forint. Ezért az összegért a szükségüket végezni betérőknek a szappantól a kéztörlőn át a WC-papírig minden jár. Tükör is van, lehet kontyot csinálni
– jegyzi meg nevetve az idős hölgy, majd így folytatja:
Az utas megveszi a vonatjegyet, közlekedik rajta, és nem tudja a vonaton a WC-t használni, mert nincsenek kitakarítva, nincsenek feltöltve vízzel, és ezért inkább lezárják, hogy ne szarjanak bele a közepébe szárazon. Mivelhogy tartályos WC-k vannak már a vonatokon, nem földre pottyantósak, hogy elvigye a szél, ezért nem tudják használni, mert tele van, és nem szívta le senki. Ezért kénytelen mindenki a vasútállomás WC-jét igénybe venni
– fogalmazott a mellékhelyiség-kezelő hölgy, miközben nagyokat derülünk a vasúti folyóügyeken ott, ahová a király is gyalog jár.
Nyilván kissé sarkította véleményét a riportalanyom, ugyanis jómagam, ha épp a vonaton szólít olykor a szükség, simán bemegyek és elvégzem a kis és nagy dolgomat egyaránt. Nem igazán tapasztaltam mostanában dugulást. Amúgy is ez a mozgó mellékhelyiség-igénybevétel szerintem eléggé egyénfüggő. Kinek mi fér bele, illetve kinek mennyire sürgős, hogy inkább kinn tudja azt, aminek már benn szűkössé vált a hely. Na de visszakanyarítom a sztorit „szagértőnkre”, hiszen az egyéni húgyhólyag- és végbélkapacitások taglalásánál tán érdekesebb az ő véleménye:
Sőt, van még egy helyzet, folytatja a mondanivalóját: amikor a vonatpótló buszokkal kell menni, amelyeken nincsen WC. Ezért befutnak ide, elvégzik a dolgukat, hogy még 300 kilométert tudjanak buszozni, anélkül, hogy ürítenének.
Köszönöm szépen, ez egy Pulitzer-díjas írás lesz – jegyzem meg poénkodva. Majd rátérünk arra, hogy mennyit keres egy WC-s néni. Mint mondja, nyugdíj mellett dolgozik a mosdóban. Kínjában nevetve böki ki, hogy most a nyugdíja elérte a 118 ezer forintot. De 50 ezernél kezdte annak idején.
Napi beosztásban vagyunk. Vannak olyan munkavállaló kollégák, akiknek látási problémájuk van, vagy cukorbetegek, egyéb betegségük van, és így pótolják ki azt a szegényke kis nyugdíjukat, hogy fenn tudják tartani a lakásukat. A lakásfenntartáson kívül még enni is kéne. Na de mit? Egy hónapban 9 napot dolgozhatok a nyugdíj mellett. 1250 forintos órabérben. Ami arra elég, hogy ne haljak éhen
– panaszolja. Végül pedig nem bírja már tartani, ami nagyon böki a csőrét, és előadja elméletét arról, hogy szerinte jobb világban élnénk, ha ismét rendszerszinten szabályoznák azt, hogy a dologtalan embertársaink ne tojhassák telibe a társadalmi felelősségvállalást:
A fiam Budapesten él, hat hónapos a kis unokám. Úgy vagyok vele, hogy én nem azért szültem és neveltem fel a gyerekemet, hogy öregségemre a támaszom legyen. És még valami, amivel „robbantok”: ha lenne itt egy kis rend ebben az országban, akkor a Kádár-korszakból egy dolgot visszahoznék, de azt nagyon: a KMK-t, vagyis a közveszélyes munkakerülést! Akinek nincsen munkahelye, az ne is egyék. Nem kell kukában turkálni a vasútállomáson. Ha három hónapig nincs valakinek munkahelye, beviszik. Legyenek rabszállító autók, amik ezeket az embereket kiviszik az útépítéshez, s mindjárt meg van oldva minden munkahely-probléma. Én ennek a híve vagyok. Miért ne lehetne kötelezni valakit a munkára?! Ezért kell a vendégmunkás, Thaiföldről, Kínából, Ukrajnából?
Itt vége szakad a beszélgetésünknek, mert ez jóval összetettebb, a budihasználatnál azért komolyabb probléma. Megköszönöm a beszélgetést, s mint aki jól végezte dolgát, kisasszézok a sloziról.
