Nem hisszük el, hogy a GPS nem találja a fesztivált, sem a Lővér kempinget, egyszerűen nincs ilyen opció, de nem sokáig kell aggódnunk: útjelzőként buzognak a Lővér körúton a falatnyi rövidnadrágos, bikinifelsős csajok. Van aki az útszélén, matracon spanglizik, a többség vizekkel felszerelkezve korzózik az erdei utakon.
A parkolás újabb neuralgikus pont, de nem várhatunk jobbat egy szombattól. Főleg egy olyantól, ami egy rekorddöntögető péntek után következik.
A fesztiválkapun a bejutás semmi, bemondásra elhiszik, hogy nem késsel vagy pálinkával, csak kiflivel és ásványvizekkel fáradnánk be. Csíp a por, de legalább kevesebb a szúnyog, a szemetesek körül hányásszag, de hamar észrevesszük, a fesztiválszervezők a fullos üzem alatt is uralják a terepet, szorgalmas kezek gyűjtik és szállítják a szemetet. És ebben a tekintetben éjszaka sincs megállás.
Szombat amúgy szar ügy: sok sör nem tud elfogyni, mert először sorban állsz a korsóért, aztán meg a klozetért, és észre sem veszed, már hajnal van.
Ténfergünk jobbra-balra, ahogy az szokás, mert szilárd pontok legalább annyira nincsenek, mint egy toitoi mélyén: keményrock-riffek keverednek a stadiontechnós effektekkel, a spontán mixet aztán valami jó öreges fanki teszi teljessé, vagy inkább még inkább szétesetté.
Van, aki aktív kamikaze üzemmódban ugrál magasról gumikötélre kötve, van, aki a fűben elterülve passzív vízipipál vagy vödörből hosszú szívószállal vedeli a sört. De akad, aki még éjfélkor is babakocsival kergeti a fesztiválélményt, mások állatjelmezekben, indián törzsfőként keresik maguk számára a tökéletes önmegvalósítást.
Ákostól nem lehet eléggé távol állni
Mert csak nem köt le a nagyszínpados Ákos, még akkor sem, amikor épp egyik volt kedvenc (húsz évvel ezelőtti) Depeche Mode-dalomat adja elő, profi nagyszínpados show, sokezres rajongó örömmámora közepette, de a tisztes távol így is épp eléggé közelinek tűnik.
Szívjuk magunkba a búcsú porát, a hot-dog és testnedvszaggal kevert éjszakát, hullámzunk át a néprétegeken, toljuk át magunkon ezt a vásári bazárt. Elkapunk egy kis Európa Kiadót, Csík zenekar-hangolást, picit morgunk is magukban, nem jó ez így, meg kellett volna jobban gondolni, melyik napra, mire jövünk, de már mindegy.
Anima Sound Systemen eltopognánk azért, de kicsi a hely, hamar feladjuk. Legalább szólnak valahogy, nem úgy, mint az éjszaka csalódása, Szabó Balázs bandája. Pár hónapja klubkoncerten hallgattuk őket, ott kiválóan működtek, itt nem hallani a szöveget, a szólók tompák, csak dob meg a basszus hupákol. Ez egy fos, nem zenészek ezek, mondja valaki mögöttem, és meg kell, hogy állapítsuk, tényleg elég belőle pár szám. Dilettánsoknak tűnnek, pedig csak a technikus fülével lehet a gond a keverő mögött.
Évek tapasztalata, ez a baj általában a Petőfi rádiós mainstreammel is, hogy sokan csak úgy tűnnek, mint akik nagyszínpadra termettek, de kitüremkedik az amatőrség, nincs jól körülrajzolható színpadkép, sok a botlás, élőben nem szólnak élvezhetően.
Együtt énekel balkáni és balkáni
A John Newman-féle retrópop sem hagy mély nyomokat, de ennek fergetegesen jó torokkal megáldott fiatal angolnak sokan tudnak örülni. Ezzel ő is így van, még mindig zavarba tud jönni attól, hogy egy kis balkáni országban tömegek éneklik vele a refrént. Profi egy órát kapunk, megbízható háttérzenészekkel, megcsinált műsorral, azért csak a végére hagyja a Love Me Againt-t, kirobbanunk vele mi is a tömegből.
Fatboy Slim üres huppogásán a vizuál lendít valamennyit, de van, akinek ez is csalódás, hiányolja a nagy örökzöldeket, mert se egy Rockefeller Skank, se egy Right Here, Right now, de ki bánja.
De keep calm, a voltozó úgyis mindent rögzít, úgyhogy élménybeszámolókban sem lesz hiány, négy nap, sok tízezer szelfi. Mondjuk az Instagramon.
