Nem minden esetben egyszerű az anyós-meny kapcsolat, bár a mai felvilágosult, modern társadalomban egyre inkább túllendülünk azon a rettegett anyós szimbólumon, ami megkeserítette az ifjú házasok életét.
Szerencsére egyre több olyan történetről hallani, amiben a család éli életét, mama és papa időnként megjelenik, leróják az udvariassági köröket, unokáznak, sőt, terhet vesznek le a fiatalok válláról, és időben hazamennek. Na, ez az ideális eset: ha még be is segítenek, ugyanakkor nem szólnak bele gyermekeik életébe.
Az alábbi levél inkább egy olyan példa, ahol a meny nem teljesen ért egyet anyósa fia iránt tanúsított magatartásával. Lássunk egy nyílt levelet, amit egy meny írt férje anyjának, az anyósának.
Kedves Anyósom!
Először is köszönöm, hogy a fiad életem párja lett! Legalábbis remélem, hogy az, és az is marad! Bevallom, néha azért vannak fenntartásaim ezzel kapcsolatban. Vagy inkább veled, illetve az ő szocializációjával kapcsolatban...
Ne haragudj, hogy letegezlek, de talán így kicsit könnyebb elmondanom, hogy miként nehezíted meg családunk mindennapjait. Igen, mi már egy család vagyunk. Öt éve vagyunk együtt a fiaddal, azóta megszületett az unokád, akit mindannyian nagyon szeretünk. A fiunk most három éves. Anyaként, feleségként, mennyként azt hiszem tudom, hogy hogyan akarom őt nevelni. Vagyis inkább azt, hogy hogyan nem.
Nehogy azt hidd, hogy bármiféle harag van bennem irántad. Inkább csak egy tanulságos történet, amit saját bőrömön tapasztalok vagy tapasztaltam, ami egyfajta segítség lehet anyatársaimnak az elkövetkező nemzedék felneveléséhez. Nem utolsó sorban a következő generáció nőtagjainak.
Tudom, nem volt egyszerű életed. Az após megcsalt, és persze elvette a nálad húsz évvel fiatalabb szőke cicababát. Ketten maradtatok.
Minden szereteted a fiadra ömlesztetted, csak ő maradt neked.
Róla gondoskodtál, eszedbe sem jutott új kapcsolatot teremteni, hiszen csalódtál, és elég volt neked egyetlen gyermeked. Felmenthetnélek ugyan, és meg is teszem. DE! Engedd meg, hogy elmondjam, hogy mit csináltál rosszul. Bocsáss meg, helyesbítek, mit csináltál számomra kevésbé jól, amiből én nemhogy nem profitálok, de megnehezíti a mindennapjaim.
Nincs szemrehányás, elvégre tudtam, mire vállalkoztam, hiszen az elsöprő szerelemből hamar házasság lett, de azért a rózsaszín köd rövid időn belül felszállt, és jött a valóság, ami már nem volt olyan hízelgő, mint a kezdeti virágcsokrok. Mert azért hozzáteszem, illemtudó a férjem, csak van némi kis hiányosság, vagy inkább felesleges adalékanyag?
Mondjuk úgy, néha azt érzem, hogy én a szolgája vagyok.
Igaz, még itthon vagyok a kicsivel, de te már csak tudod, hogy gyereket nevelni és háztartást vezetni nem ér épp fel egy laza kis nyaralással. A fiad hazajön munka után, és a világ legtermészetesebb módján, hátradőlve várja, hogy minden a keze ügyébe kerüljön. Hogy miért? Mert Te mindig mindent elé tettél, ő volt a kicsi fiad, akinek nap, mint nap a kedvére tettél.
Nem tűr ellentmondást semmiben. Azt hiszem, ez a legnehezebb számomra. Az örök harc, mert hát engem is kemény fából faragtak. Nincs olyan, hogy ne lenne igaza, legalábbis ő azt hiszi. Mert te azt gondoltad, azzal, ha teljesíted minden kívánságát, örökké magad mellett tudhatod, csúnyán fogalmazva magadhoz láncolhatod. De drága Anyósom, nem tűnt fel neked, hogy ő nem a férjed pótléka, hanem a fiad, aki kirepül, és fészket rak: nem veled! Velem!
Mintha nem kezelne egyenlő partnerként. Ez persze nem rendszeres, de elég sokszor szembetűnő, hogy én „csak” a nő vagyok, aki a családjáért kell, hogy éljen, míg ő a férfi, akinek a kedvében kell járnia a nőnek. Miért? Mert te így nevelted? Kiszolgáltad? Minden arról szólt, hogy neki jó legyen?
Feladtad nekem a leckét! Hogy tudnám ezt a kissé félresiklott nevelésed helyrehozni? Szeretem őt, megteszek érte mindent, de én én vagyok, akiből szintén csak egy van ezen a világon, és nem szeretnék alárendelt kapcsolatban lenni. Nem utolsó sorban pedig nem szeretném a fiamnak ezt a példát mutatni, hogy teljes értékű, boldog élete legyen a jövendőbelije mellett. Talán egy kicsit előreszaladtam, hisz még csak most megy bölcsibe, de ismersz, én már csak ilyen racionálisan tervező nő vagyok.
Az, hogy állandó versenyben vagy velem, talán említésre sem méltó. Jobb a rakott káposztád, finomabb lepényt sütsz, és a te virágaid a legszebbek a kertben. Aláírom! Nem vagyok egy konyhatündér, de néha jól esne egy-két jó szó.
Megint elmondom, hogy nem hibáztatlak, csak igazán segíthetnél! Hogy mivel? Azzal, hogy a már harminc éves fiad nem szolgálod, mint egy kiskirályt, mert otthon ugyanezek az elvárásai. Azzal, hogy néha kiállsz mellettem, mert tudom, hogy nőként átérzed a problémát. Azzal, hogy nem hasonlítod magad folyamatosan hozzám.
Én megvívom vele a magam harcait, és azt hiszem, jó úton haladunk, de mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha ez kicsit másként alakul.
Nem is ragoznám ezt tovább, talán lehet, hogy beszélgetnünk kellene?
A menyed
