Az esti koncertsávokhoz közeledve az idő egy kicsit talán megijesztgette azt, aki egyáltalán vette a fáradságot és a haverok, buli, italok szentháromságából meg a folyamatosan ide-oda hullámzó tömegből feltekintett néha - ugyanis feltámadt a szél és némileg sötétebb felhők is gyülekeztek. Ám végül az időjárás megkegyelmezett. Vagy inkább stílszerűen így kellene mondanunk: az égiek elismerően fejet hajtottak azok előtt az energiák előtt, amik (leginkább a nagyszínpad környékén) ezen a napon elszabadultak.
Jamie zenés csodalámpása
Pontban háromnegyed nyolckor (mert egy abszolút felnőttkorba lépett fesztivál esetében ez a magától értetődő profizmus körébe tartozik) a húrokba csapott az amerikai Papa Roach. A fesztivál fő helyszínén ekkor már teltház volt: a 20 éve folyamatosan dübörgő banda neve szerény becslésünk szerint is jóval 10 ezer fölötti nézőt vonzott oda.
A saját meghatározásuk szerint a metal, a hardcore elemeit a punk rock dühével és itt-ott a stadion rock glam hangulatával vegyítő, mindezt pedig a rap lüktető ritmikájával keverő csapat most is professzionális előadást produkált. A hangzásra semmi panasz nem lehetett, a gitárok és Jacoby Shaddix hangja is fémesen, tisztán zúgott bele a soproni koraestébe.
Egészen más miliő
Nem egész fél óra múlva egészen más zenei miliőbe csöppent az, aki kíváncsi volt a tavalyi esztendő egyik legnagyobb slágerét produkáló Jamie Woon és zenésztársai fellépésére a kőhajításnyira álló sátorban, amely idén a legnagyobb hazai bank és a királyi rádió zenei adója közös neve alatt futott. Az itteni kifinomultabb kínálatba tökéletesen illeszkedett az abszolút szerény, rokonszenves kisugárzású, ázsiai apától és skót mamától származó énekes produkciója.
Miközben a színpad feletti vetítőn kísérleti videók jobbára fekete-fehér, álomszerű képei úsztak egymásba, az alázatosan félrehúzódó zenészei által pontosan adagolt minimalista dubstep és downtempó alapokra ezúttal is tökéletesen simult rá a soul és a rythm and blues legjobbjait idéző, hol lágy, hol pedig férfiasan kemény, néha egészen bonyolult ritmikájú és dallamvezetésű énekhang.
A jelentősebb részben hölgyekből álló, némileg decensebb közönség a nagyszínpad előtti hullámzás helyett itt inkább intimebb ringatózással adta át magát a Night air és a Lady Luck vibrálásának. Mire pedig a Shoulda akkordjai felcsendültek a színpad előtt már itt is összejöttek néhány ezren.
Hozzálátott, hogy kellőképpen átmossa az agyunkat
Az est talán legnagyobb attrakciójának számító kanadai Billy Talent koncertjére gyülekezvén először azt hittem, rossz helyen vagy rossz időben érkeztem. Az első dalok alatt ugyanis jócskán foghíjas volt még a küzdőteret beborító gumiszőnyeg által kijelölt térség. Aztán a másfél órás impulzív zúzás végére nagyjából már lépni se lehetett a rajongó vagy csak kíváncsi fesztiválozóktól. A Tehetséges Vili a nevüket hirdető hatalmas felirat alatt-előtt, a tőlük megszokott egyen fekete szerelésben látott hozzá, hogy kellőképpen átmossa agyunkat, testünket és lelkünket elképesztő energiával töltött, kellően és jogosan dühös, pörgős punk rock zenéjével.
„Dühös vagyok és egy percig sem tűröm ezt tovább!”
Amibe az este elején a náluk megszokottnál jóval több metálos élesség, karcosság is vegyült még. Ben Kowalewicz énekhangja úgy süvöltött a színpadról, hogy a legjobb metálbandák énekesei is belesápadtak volna. A szeánsz előrehaladtával aztán egyre inkább érvényesült az ontarioi banda által 2003 óta tökélyre fejlesztett, dallamos rockkal és néha súlyosabb hangzásokkal kevert, szemtelen-szertelen energikusság. Ami miatt a mostanában szorítóban lévő A-kategóriás sztárok közül ma ők az egyik legmeggyőzőbb és legtöbb energiát közvetítő előadók.
Javukra legyen írva: bár slágert arra is gyártottak, jócskán nem csak a tavalyi album dalait darálták. Némi visszafogottabb és Ben hangját is kímélő szakasz után a professzionálisan felépített műsor végére maradtak a legnagyobb aduk. Az énekes amúgy is beszédes kedvében lévén menet közben több folytatásban, kellő számú „fuck” és „shit” kötőszó által fűszerezve dicsérte a magyar ételeket és a honi csajokat. A Devil’s on my shoulder refrénjére megénekeltetett közönség zárásnak pedig megkapta az ezredforduló My generation-jének is tekinthető Red flag elsöprő erejű anarchista indulóját is.
"Egyetlen fegyverünk az ifjúságé"
Miközben a nagyszínpad melletti toronyból kifeszített kötélpályán rendületlenül csúsztak le a tömeg feje felett a bátor vállalkozók, kanadai-magyar koprodukcióban zúgott a Lővérekben, hogy „a holnapi kölyköknek nem kell a ma, amikor a tegnapi bűnök között élnek...” és hogy „egyetlen fegyverünk az ifjúságé, az egyetlen időszaké, amikor még nem szorul a hurok és a vadászat nem ránk folyik”. Az pedig, akinek ezzel az üzenettel vagy a hullámzó tömegben itt-ott feltűnő piros vásznakkal bármilyen okból gondja lenne, próbálkozzon csak bátran ennek az energiának az útjába állni! A tegnapi estét látva annyit üzenhetünk nekik: sok esélye nem lesz...
