Igazi karácsonyi balettelőadást szervezett az ünnep előtti napokra a Savaria Szimfonikus Zenekar: szerda estére a Soproni Balettel közösen Csajkovszkij egyik utolsó művét, A diótörőt állították színpadra. Az előadásra teljesen megtelt a nézőtér, a kulturális esemény jó ráhangolódás volt az ünnepre.
A komolyzene meghal vagy kihal, ha nem tudja látványossá tenni magát – ezt Szombathelyen is felismerték azok, akiknek szívügyük, hogy a nagy szerzők nagy darabjai ma is eljussanak a közönséghez. Nem elég már a legkülönbözőbb koncerteket létrehozni, bérleteket indítani, szinte létkérdés, hogy látványos és szórakoztató produkciókat tálaljanak a közönség számára. A látvány korunk egyik legfontosabb információs csatornája, eleme – erre épít a reklám, a politika, egyáltalán minden és mindenki, aki azt akarja, hogy a fogyasztó, a néző, a szavazó észrevegye, felé forduljon.
Ma már minden színes, hivalkodó, időnként rikító, szemkápráztató. Nem az a kor ez már, amikor kicsi könyvecskéket böngésznek az emberek, belevetik magukat a betűtengerbe, ha esztétikai élményhez, katarzishoz akarnak jutni. A komolyzene amúgy is nehéz helyzetben van: légies, rövid, könnyed, gyakran elképesztően primitív dallamok, egyszerű hangszerelések világa tölti be a zenei étert, nem pedig a bonyolult, hosszabb lélegzetű, nehezen értelmezhető, sokszor dúdolhatatlan dallamok. Slágerek kellenek – a könnyű- és a komolyzenében egyaránt. Ezt már régen is tudták a szerzők, és az operákat, szimfóniákat olyan fülbemászó dallamok köré szerkesztették, amelyek egyszerűen is eljátszhatók, dúdolhatók, fütyülhetők.
Az igényes zenei hangszerelésről, a nagyzenekari megszólaltatásról azonban sosem mondtak le a szerzők. A látványosság sem kifejezetten mai igény, hiszen tudták ezt a korabeli szerzők is, és tapasztalták igazát is rögtön: az operák mindig több embert vonzottak, mint az instrumentális muzsika. A különbség csak annyi, hogy a látványosság ma már nem igény, hanem egyenesen létkérdés.
Ma különösen fontos, hogy a zene mellett legyen látvány is, ezt talán legjobban a vetítéssel egybekötött filmzenei koncertek bizonyítják (Hollywood Classics). A balett kicsit keményebb dió, mert nincs szöveg, a történés némajátékszerű, figyelni kell, gyakorlatilag ki kell találni a cselekményt. Ez azonban megoldható a mai ember számára, aki szerencsére még teljesen nem szokott le a gondolkodásról. Nem teheti meg, ugyanis az informatika világa is tele van jelekkel, utalásokkal.
Gondoljuk csak el, hány jel, szimbólum, utalás jelenik meg naponta okostelefonunkon, amelyek között vígan eligazodunk. A balett-táncosok öltözete, mozdulatai, gesztusai is jelek, amelyeket ha sorban értelmezünk, többé-kevésbé összeáll a cselekmény. (Szerintem a szerda esti nézők is végig képben voltak A diótörő cselekményével, a hiányzó részeket akár előadás közben is pótolhattuk okostelefonunk segítségével). Közben milyen jó volt üdvözölni az ismerős melódiákat, nézni a ruganyos, hajlékony táncosok bravúros mozgását (még hátra szaltót is láttunk az egyik jelenetben).
Összesen huszonöt egér volt egyszerre a színpadon, leszámítva királyukat, különböző nemzetiségek ruháiba öltözött szereplőket, szolgálókat, fogatot, úttörőknek öltöztetett gyerekkórust. Plusz a háttérben a gyönyörű karácsonyfa, és Csajkovszkij zenéje. Kell ennél több? Már nem is kétséges a siker. Sikere a balettkarnak, a Madaras Gergely vezette Savaria Szimfonikus Zenekarnak, de elsősorban a komolyzenének. Ami – mint most láthattuk – szerencsére nem is olyan komoly, mint amilyennek eddig gondoltuk.
