Nézzük az eltűnő időt most a Szentháromság szobornak vetve a hátunkat a szombathelyi Fő téren, észak felé pislogva álmosan, ami Kőszeg iránya, azon túl pedig a jegesmedvéké. Most képzeljük el, hogy hanyatt esünk dölleszkedés közben, mert a szobor épp nincsen ott, ami azt jelzi nekünk, visszarepültünk az időben harminc vagy negyven évet, boldogult úrfikorunkba valóban, terünkön Ikarusok pöfögnek épp, vagy még visszább villamos döcög, s ott, kedveseim, ahol ma a Bécsi Kávézó látható, az felirat virít, hogy Nefelejcs.
Ezzel pedig a szó se nem a virágra, se nem arra int rossz helyesírással, hogy ne feledjünk valami fontosat, hanem inni csábít higíthatós málnaszörpöt, fröccsöket és feleseket, dülleszkedő alkalmatossággal, vágni lehető füsttel meg kőpadlóval, amiről könnyű feltakarítani a sárgarépát tartalmazó hányást. És máris megérkeztünk a Nefelejcs presszóba emlékeinkben, ahol csuda dolgok is történtek. Viszont nem ragadunk itt le egyből, nem pihenünk el gondolatainkban, hiszen jobbról a kapualj mélyén ott a VAOSZ, még kicsit odébb a BM Klub.
Ezek hárman egy egységet, egy tartalmat hordoznak a szocialista vendéglátásban, mégpedig háromfajta közönséggel, mely a kádári társadalom teljes spektrumát felöleli. Balról jobbra – Nefelejcs, VAOSZ, BM Klub – haladva elsőként a lét peremén tántorgók menedékhelye a Nefelejcs presszó, a kmk-soké, ha van, aki emlékszik még erre a fogalomra. Ha nem, elmesélem. Ez pedig a közveszélyes munkakerülés betűszava, mert az épülő szocializmus nem engedhette meg, hogy bárki is napot lopva részesüljön a gyönyöreiből. Pedig voltak neki állítólag.
A Nefelejcs miliőjéről elég legyen annyi, hogy egyszer a redakció munkatársaival ott ücsörögvén arra lettem figyelmes, hogy a kövön csúszva utazok a székemen. A szék lábába egy, a földön fekvő női polgártárs kapaszkodott, az ő haját fogva húzta erősen felindult kedvese, és így utaztunk mi négyen a Nefelejcs korcsolyapályáján, jómagam, a székem, a nő és az ura. Mindez azonban nem zavarta a presszó decens úri közönségét, ami azt mutatta, hogy a jelenség nem lóg ki a megszokottakból, ilyképp mindennapos. Ha szép az élet, akkor szép az élet, nincsen mit tenni.
A VAOSZ-ban, pár lépéssel odébb családok, munkában megfáradt alkalmazottak, naplopók és proletárok eszegettek és iszogattak csendesebben és konszolidáltabban csülkös babot, vagy, ami a világon másutt sehol sem létezett: pörköltszafttal locsolt túrós tésztát. A szaft az ingyen volt, de mintha a nagyi locsolta volna rá, az ember hirtelen otthon lett egy rövid időre, feledve a világ ostobaságát és borzalmait. A VAOSZ sarkában meg lehetett bújni, akár egy riadt őzike, viszont együtt is lehetett lenni afféle veszélyek nélkül, hogy az ember széke magával együtt váratlan utakra induljon. Sőt, ha akart, tekézhetett is, ami maga a sport és az egészséges életmód.
A szomszéd BM Klub, amely amúgy a barokk időkből származva lett a nevéből fakadóan a belügyi népek etető-, és mulatóhelye, sokáig a titkok szigete volt. Belépővel, mindenféle igazolványokkal lehetett bejutni, aztán, a szigor enyhültével már akárki és bárki is bemehetett. De semmi rejtelem nem volt benne, amikor minden proletár előtt kinyitotta a kapuit, mert kiderült, a tábornokok és a bakák is csak emberek, ugyanazt eszik, mint a köznép, csak olcsóbban. Úgyhogy egy választásnak ez is jó volt, ma viszont már sehol sincs, XXI. század van a helyén, őszintén nem tudom, bank, számítógépes vagy telefonos bolt vagy lerakat, de ez most már mindegy is, azt hiszem.
Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, ez látszik, ha a hátunkat a Szentháromság szobornak vetjük, észak felé nézünk, és pár évet lehámozunk a időből. Aztán az emlékek helyeinek olykor megvannak a cafatjai, máskor meg már egyáltalán nem, viszont bennünk még igen. Hogy emiatt nagy időknek voltunk-e nagy tanúi, akárha Svejk, ez ma teljesen bizonytalan. Egy azonban bizonyos, ilyen szaftos – pörköltszaftos – múltat a harminc év múlva minket követő és felváltó generáció nem mondhat magáénak. S ezzel nem azt állítom, az jobb volt, viszont szebb. Hát persze, akkor volt az ember úgy-ahogy fiatal.
