Tizenhat évesen egy gyógyszeres félrekezelés következtében 24 óra leforgása alatt kihullott minden haja. Márpedig akkor, a nyolcvanas évek elején kopasznak lenni nem volt egy életbiztosítás Nagy-Britanniában: amint kilépett az utcára, rányomták a skinhead bélyeget. De ez a szerencsétlenség lett végül Jimmy Nelson nagy szerencséje. Miután folyamatos konfrontációnak volt kitéve a külseje miatt, mély empátiát fejlesztett ki magában minden olyan ember és dolog irányába, aki és ami eltért az átlagostól. Három évvel később már a saját lábán járta be Tibetet, és fotózott - a végeredménynek az egész világ a csodájára járt. Innentől nem volt kérdéses, mit fog csinálni élete hátralevő részében.
Kietlen, fagyos pusztáktól a tűzforró sivatagokig
Szovjetunió afganisztáni beavatkozása, India és Pakisztán közötti súrlódások, a délszláv háború kezdete - Nelson mindenhol ott volt és nyomta az expozíciós gombot. Később reklámipari küldetéseket hajtott végre, mindeközben hódolt személyes missziójának, hogy távoli kultúrákat keressen fel és örökítsen meg. Ez a törekvése csúcsosodott most ki a Before They Pass Away ("Mielőtt még végleg eltűnnek") projektben, amivel bejárta a fél világot, és harminc ősi, már nem túl népes törzset fotózott.
Például a kazahokat, akik a türkök, mongolok és hunok félnomád leszármazottaiként a 19. század óta róják csodálatos lovaikon és vadászsólymaikkal a kegyetlen és fagyos vidéket:
Róluk a fotós egy lebilincselő sztorit is mesélt a Fastcoexistnek:
az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor egy kazahsztáni hegy tetején, kora reggel lehúztam a kesztyűmet, hogy készítsek egy képet a moziba illő napkeltéről - de a kezem ráfagyott a fényképezőgépre. Elkezdtem sírni, mert nem tudtam megcsinálni a fotót. És akkor jött két kazah asszony, levették a kesztyűjüket, és rátették a meleg kezüket az én kezemre.
Ez különleges dolog, mert a két nő muszlim volt, a szigorú vallási törvényeik tiltják az érintést. Ők mégis hajlandóak voltak tabut törni, mivel látták, hogy segítségre szorul.Visszatérve a népekre, fotózta az alig pár tízezres számban fellelhető, korukat és élettársi elköteleződésüket furcsa hajzatukkal jelző észak-namíbiai himbákat is, akiknek pont a törzsközösségi létezés segít túlélni az extrém életfeltételeket, például a szárazságot:
Valamint Új-Zéland polinéz származású őslakos népét, a maorikat, akiket ugyan a 18. században megtizedeltek az ide érkező európai gyarmatosítók, később talpra álltak, és ismét felvirágoztatták rendkívül karakteres művészettel és mitológiával rendelkező kultúrájukat:
De itt vannak a gaucho-k, a dél-amerikai pampák cowboyai, akik azt vallják, hogy a lovaik nélkül csak fél emberek:
Sőt, Nelson elvándorolt egészen a Szibéria és Alaszka közötti jéghideg tengerhez tartozó Csukcsföldig, amiről a meleg szoba négy fala között elképzelni sem tudjuk, hogy lehet ott egyáltalán élni, a nyári átlag tíz fok és a téli akár mínusz 50 legalábbis nem annyira biztató. A sarkkörön túli, autonóm területnek számító félsziget az örökké tartó embertelen fagy birodalma, lakosai viszont hisznek abban, hogy a nagylelkűség és a vendégszeretet meghozza a gyümölcsét.
Apropó gyümölcs (ami errefelé nincs): a tundrán élő csukcsok egyik legfontosabb étele a rénszarvas és annak különböző részei, az egyik tradicionális fogás a rilkeil, ami egy levágott szarvas gyomrából kiszedett, félig már megemésztett moha, vérrel, zsírral és főtt belekkel keverve. A part mentén esznek főtt rozmár-, fóka- és bálnahúst, valamint fagyasztott halat is.
Más fotósok életműnek neveznének már ennyi dokumentarista fotóriportot is, de Nelson kontinenseken átívelő túrájának ez még mindig csak egy töredéke. Fotózta például Pápua Korowai törzsét, akik egészen a hetvenes évekig azt hitték, hogy ők az egyetlen emberek a Földön:
És az Észak-Pakisztánban és Észak-Indiában őshonos indoeurópai népet, a feleségcserétől és nyilvános csóktól sem ódzkodó, díszes ruházatú drokpákat, más néven a dárdokat:
Vagy éppen a Délnyugat-Etiópiában élő hamarokat:
Jimmy Nelson egyébként nem feltétlenül a legfenyegetettebb népeket kapta lencsevégre, hanem azokat, amiket valamilyen szempontból esztétikusnak talált - mindenesetre róluk is azt mondja, hogy szerinte ezek a közösségek nem sokáig fognak fennmaradni jelen állapotukban és életvitelükben.
Nem számít, milyen messzire mentem, az internet mindenhol két nap járásra volt
- nyilatkozta. És a megközelíthetőség is egyre gyorsabb: az etióp Omo Völgyet öt évvel ezelőtt még három hétbe telt elérni, négy éve már csak egy hétbe, most pedig két napba, köszönhetően a rohamosan kiépülő infrastruktúrának.Nelson csodálatosan összeszedett, kápráztató oldalába - ahonnan a fenti fotókat is kölcsönöztük - itt lehet mélyen belesüppedni, vannak itt óriási felbontású képek, meg egy csomó leírás mellettük. Aki pedig még ennél is tovább menne, az rendelhet is fotóalbumot tőle.
